Álmatlan - Meséim, gondolataim, történeteim Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Végtelenül örökké

Csöndes nyári délután volt. Anne a félig nyitott ablakhoz lépett, kezét a párkányra helyezte, tekintete pedig megpihent a távolban. Még most sem tudott betelni a látvánnyal és még ma is úgy dobbant meg a szíve, ahogy régen, mikor a kövekkel kirakott kis kerti sétányra pillantott. "Ő készítette nekem sok-sok évvel ezelőtt és még most is milyen gyönyörű." Oldalt szőlők és gyümölcsfák szegélyezték és az évek során olyannyira benőtték már, hogy szinte kis alagutat képeztek összefonódott ágaikkal és leveleikkel, mely alatt oly sokszor keltek át nap mint nap. Képzeletben újra végigsétált rajta és szinte hallotta, amint a kis patak csobog töretlenül, mely a kert végét határolta el a szomszéd telektől. Volt ott egy kis sziklakert is, együtt hordták és válogatták össze hozzá a köveket, a patak vize táplálta és a környék összes madara oda járt szomját oltani a meleg nyári napokon. Csodaszép kis telek még ennyi év eltelte után is. A ház is megélt már nehéz időket, mégis sugárzik belőle a szeretet és az, hogy boldog emberek lakják. Avatott szemek egy élet történetét is kiolvashatják belőle. Egy életét, amelyet két ember alkotott.
Anne merengését hirtelenül a párkányra ugró cirmos törte meg. "Jajj cirmi...hát nem megmondtam, hogy ne hozd így rám a frászt. Így is félek esténként, ne tegyél rá még te is egy lapáttal." A jószág, mint aki megértette engedelmesen dorombolni kezdett és a fejét Anne kezéhez dörgölte szeretgetést várván. Megszokták már egymást, tudta jól mi fog következni és hamarosan az áhított kéz már a bundáján pihent. Szép lassan lekuporodott és ő is a távolba meredt, mintha tudná, hogy a gazdája is máshol jár. Anne a cicára pillantott, majd tekintete a ráncos, sovány kezére vetődött. Bizony nyolcvankét év hosszú idő. Mégis ha visszanéz, kicsit elszorul a szíve, hisz olyan gyorsan elszaladt. Mennyi minden történt, mennyi küzdelem és akadály volt, amit le kellett győzni. S bár maga sem tudta, ebben a pillanatban mégis olvasni lehetett volna a tekintetéből. Szemei bár fáradtan és megtörten mutatták az eltelt évek nehézségeit, mégis maradt benne valami kitörölhetetlen fiatalság és öröm. Valami földöntúli, ami azt sugallta: "Semmit nem bánok."
Kezdett fáradni, így hát egy utolsót simított az addigra már mélyen alvó cirmin és az ágy felé indult. "Hamar elfáradok, nem szabadna megerőltetnem magam." - futott át fejében a gondolat, míg az ágy szélére nem kuporodott. A nyitott ablakból madárcsicsergés hallatszott, belül pedig a nagy fali kakukkos óra ketyegett szakadatlanul. Mindig is nyugodt volt ez a környék, egy kis érintetlen boldogság-sziget. Ők ketten hívták így: A mi kis boldogság-szigetünk. Jól esett erre emlékeznie. Bármikor mosolyt csalt az arcára, ha ezekre gondolt. Pedig emlékekből nem volt hiány. Tekintete lassan pásztázta tovább a szobát, átfutott a nagy ruhásszekrényen, az álló fabetétes tükrön, a szoba közepén terpeszkedő kis asztalon, míg végül meg nem állt a bejárati ajtó feletti kis faragott feliratnál. "Bizony bizony...ezt sosem felejtem el. Hosszú évekkel ezelőtt, mikor elkészült a ház hazaértem, és a bejárati ajtó fölött egy felirat fogadott, lapos kivágott fatörzsbe vésve: Imád-Lak. Rohantam volna befelé, de ő megelőzött, kinyitotta az ajtót és csak ennyit mondott nevetve: "Pont, ahogy olvasod! Így fogom elnevezni a házunkat, hisz téged is imádlak." A nyakába ugrottam és a kis faragott névtábla alatt hosszas csókot nyomtam az arcára. Közös életünk kezdete. De szép is volt." Nézte, nézte, ujjai pedig öntudatán kívül is meg-megremegtek, ahogyan újra átélte a pillanatot. A felirat még ma is olyan szépen és peckesen tündökölt, mint keletkezése napján, de mindez csak Anne-nek volt köszönhető. Pár héttel a felrakása után levette és az ajtó belső felére akasztotta ki, mindezt pedig egyetlen mondattal indokolta: "Meg akarom őrizni addig, amíg élünk, és míg a szerelmünk él. Vigyázni fogok rá." Így is tett. Ráncos, mégis angyalian kedves arcán egy újabb mosoly jelent meg: Boldog volt. Boldogságát csak egy dolog tehette volna igazán teljessé: Ő! Közeledett az alkonyat és már maga sem tudta, hogy hányszor pillantott az ajtóra, hányszor nézett ki az ablakon türelmetlenül, hányszor lépkedett már fel alá, hogy vajon mikor érkezik meg végre. De hiába...nem jött. Csalódottan sóhajtott, próbálta kitalálni vajon melyik elfoglaltság lenne az, ami el tudná terelni a gondolatait és végül úgy döntött olvasni fog. Igen! Azt mindig szeretett. Az éjjeliszekrény felé fordult, nyikorgó kis fa fogantyújára tette a kezét és már épp húzta volna ki, amikor meglátott egy fényképet. Nem volt benne semmi különös. Szokásos családi fénykép - mondhatnánk. Láthatta minden nappal, meg is szokhatta talán, hisz ott volt, mikor éjjel lefeküdt, és akkor is, mikor reggel felkelt. Neki mégis sokkal többet jelentett. Élete egyik legszebb pillanata volt rajta: A lányuk esküvője! Csodálatos fehér ruhában állt mosolyogva, mellette a férj letörölhetetlen boldogságot sugárzó arccal szorította ifjú kis felesége kezét. Rájuk pillantva úgy tűnt, övék a világ, és a boldogságnak sosem lehet vége. Ez a kép mindig a saját esküvőjükre emlékeztette. Kicsit időzött még a képen, megpillantotta önmagát, ahogyan boldog lányát karolja és megpillantotta őt is. "Istenem...tényleg ő a világon az egyetlen férfi, aki képes megdobbantani a szívemet. Biztos voltam benne, hogy az az érzés, amikor megismertem ezt jelentette. Az első pillanattól kezdve meg voltam győződve róla, hogy ő az, akit a halálomig szeretni fogok, és így is lett." Frank őszülő haja, nyugodt kék szemei, vékony, de az évek során megedzett karjai gyengéden fonódtak Anne dereka köré. Harminc éve volt már. Azóta a fiuk is megházasodott, négy unokával gazdagodtak és olyan ajándékokat kaptak bennük az élettől, aminél szebbet senki nem kívánhat.
Anne észre sem vette, hogy lassan tíz perce fürkészi a fotót és amint egy varázsütéssel visszatért a jelenbe a szeme sarkából egy könnycsepp csordult ki. A boldogság könnyei. Letörli, majd folytatja eredeti tervét: olvasni fog. Tudta jól, hogy ez sem köti már le igazán, haszontalannak tartotta, hisz minden könyvet, amit a kis fiók rejtett legalább négyszer elolvasott élete folyamán. Kedvenc sorait fejből is tudta. Mégis nekiindult, jobb keze a polc mélyében kutatott és kiemelte, amit elsőre megtalált: Egy levélköteg volt az. Sok-sok felbontott, ezerszer elolvasott üzenet egy kis szürke szalaggal átkötve. "A levelek, amiket egymásnak írtunk. Nem is emlékeztem, hogy ilyen sok lett volna. Mindet legalább ezerszer olvastam, a legtöbbet még ma is emlékezetből felmondom. Mindig is romantikus alkat volt. Imádott nekem írni, sosem elégedett meg azzal, hogy elmondta mennyire szeret. Újra és újra bizonyosságot akart adni felőle és olyankor legtöbbször leült és írni kezdett. Írt verseket, írt regényt és rengeteg vallomást. Ezekben a levelekben benne van az egész életünk." Óvatosan kioldotta a kis szalagot, ami a köteget tartotta egyben és megragadott egy kopottas kis borítékot a sok közül. Vigyázva felbontotta, kihajtotta a levelet és olvasni kezdte:

"Egyetlenem!

Az volt életem legcsodálatosabb napja, amikor rád találtam. Sosem felejtem el mikor megpillantottalak a vonatállomáson a tömegben. Elveszettnek tűntél, mégis sugárzott belőled valami földöntúli szépség és jóság. Rögtön tudtam: Kellesz nekem! És most itt vagy, hamarosan a feleségem leszel és én még ma sem tudom teljesen elhinni, hogy mindez a valóság. Legféltettebb álmaimban sem hittem volna, hogy Te is így fogsz érezni, ahogyan én, de mégis megtörtént. Sokáig próbáltam az okokat és miérteket keresni, sokáig próbáltam megmagyarázni, de most már tudom: Nem kell. Nincs ok és nincs miért. A boldogság, amit érzek egyszerűen csak van, és ha létezik Isten csupán egyet kérek tőle: Sose érjen véget. Nálad csodálatosabb nő (és hamarosan már feleség) nem létezik a földön. Mosolyt csalsz az arcomra, megnyugtatsz, egésszé teszel.
Az első pillanattól kezdve élt bennem egy érzés, hogy te több leszel nekem és nézd igazam lesz. Közös életünk nemsokára kezdetét veszi, és mielőtt nekivágunk, egy újabb kis levélkét hagyok neked az asztalon. Sok minden vár még ránk, sok-sok nehézség, akadály és azt is tudom, hogy nehéz lesz. Néha majd úgy érzem feladom, néha pedig te bújsz majd hozzám sírva, mert valami nem sikerül. De mindig itt leszek neked, mindig ott leszünk egymásnak és sodorjon az élet elénk bármilyen akadályt én biztosan tudom, hogy legyőzzük. Tudod mit szoktam mondani neked: A mi szerelmünk mindig legyőz. Azt mondják nincs örök szerelem, de tévednek. Én már előző életeim során is csak téged szerettelek és tudom, hogyha meghalok, akkor is csak téged foglak szeretni. Majd újra találkozunk, és mikor megszólítalak, úgy fogom érezni, mintha ezer éve ismernélek. Most is ezt éreztem, amikor meghallottam a hangod. Tudtam, hogy nekünk múltunk van, pedig nem is ismerjük még egymást. Úgyhogy soha ne félj, soha ne hidd, hogy bármi is megváltozna bennem. A világon egyetlen dolog biztos és örök. Ezek pedig az érzéseim irántad.
Ha évek múlva már nem leszek, és a kezedbe akad ez a levél ne szomorkodj. A halál sem választhat el minket, talán csak késleltetheti azt, hogy újra megismerjelek. Sose sírj, sose félj, sose bánkódj. Ha nem vagyok veled, akkor is mindig melletted vagyok. Tudom, hogy most is érzed és tudom, hogy később is érezni fogod.
De ez még messze van, hosszú évek boldogsága vár még ránk. Családot alapítunk és a szerelmünkből boldogság születik. Így hát én kicsi szerelmem csak egy dolgot mondok neked búcsúzóul: Örökké szeretni foglak... /Frank/"

Anne az utolsó sorokat már képtelen volt elolvasni a szemébe szökő könnyek miatt, bár nem is volt szüksége rá. Emlékezett minden szóra. A levelet letéve hirtelen szorított szívébe a megszokhatatlan fájdalom, hirtelen hasított belé az érzés, amit nap mint nap igyekezett elfelejteni. Hiába áltatja magát, hiába kémlel ki percenként az ablakon. Hiába lépked fel s alá, mert ő nem jön többé... Már lassan egy év telt el, hogy Frank itt hagyta őket, mégsem volt képes beletörődni, mégsem tudta megszokni. Hogy is tudta volna, hisz minden hozzá kötötte. Ami életben tartotta, az nem volt más, mint az emlékek, a levelek, a ház, a kert, a sétány és egy mondat: "A halál sem választhat el minket, talán csak késleltetheti azt, hogy újra megismerjelek. Sose sírj, sose félj, sose bánkódj. Ha nem vagyok veled, akkor is mindig melletted vagyok." Szemét fátyolossá tevő könnycseppekkel dőlt le az ágyra. Az asztalon a levél pihent magányosan, kezeivel a családi fényképet szorította magához. Tudta, hogy nem kell félnie, hisz nem lesz többé egyedül. Nemsokára egy új élet kezdődik, ahol ismét megtalálja majd őt, a férfit, aki boldoggá teszi életeken át.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.