Álmatlan - Meséim, gondolataim, történeteim Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Moving on

Régóta akartam már írni egy hosszabb bejegyzést azokról a dolgokról, amik körülöttem zajlanak és amik bennem játszódnak le mostanság, de valahogy sosem jutottam ide. Mindig volt valami, ami miatt azt mondtam, hogy most se jó, meg most se és most se. Való igaz, rengeteget dolgozom, szinte reggeltől estig itt ülök a gép előtt és próbálok mindent kihozni magamból, a lehetőségekből és a sok feladatból, amit rám bíztak. Nagyon szeretnék mindent tökéletesen megoldani, bár magam is tudom, hogy ez lehetetlen. Sosem volt még ennyire komoly és felelősségteljes munkám és ennek nagyon is érzem a súlyát. Rengeteg dologról kell döntenem, rengeteg dolgot kell végigcsinálnom, legtöbbje olyan, amit még csak elméletben végeztem azelőtt. És bár izgalmas és sok lehetőséget rejtő dolog ez mégis van bennem egy belső kis titkolt félelem, hogy mi van, ha elrontom? Ez már nem olyan, hogy elnézést kérek és csinálom tovább. Egy rossz lépés vagy döntés és borulhat az egész. Nagyon élvezem és szeretem csinálni, csak most érzem életemben először, hogy minden döntésemnek súlya van. Nem is akármekkora. Néha úgy érzem talán nem is tudok megbirkózni ellene, pedig tudom jól, hogy ezt csak a megcsappant önbizalmam mondatja velem. Meg aztán ott van az a lehetőség is, hogy talán túl sokat is foglalkozom a munkával és túl keveset magammal, a barátokkal és minden mással, amivel foglalkoznom kéne. Kettős a dolog, mert a munka eltereli a gondolataimat, a figyelmemet és így könnyű napról napra élni. Nem akarok egyfolytában a jövőbe nézni és tervezgetni, mert már nagyon jól tudom, hogy felesleges. Néha ugrálok a jelen és a múlt közt, néha nem is tudom igazán ki vagyok vagy ki lettem. Az biztos, hogy már más vagyok, mint aki voltam. Sokszor érzem azt mostanában, hogy a régi önmagam kezd homályba veszni. Örüljek neki, vagy legyek szomorú? Nem tudom. Más lettem, megfontoltabb, komolyabb, a realitások talaján élő. Ezért a kevesebb bejegyzés is. Nincsenek már mindennapi lelki gondjaim és örlődéseim a világ problémáin. Persze a problémák megmaradtak, a világ se lett jobb hely, csak én ébredtem rá, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Hiába próbálok én kitűnni, sajnálkozni vagy rábeszélni másokat, hogy mi a helyes, csak én megyek tönkre ebben a szélmalomharcban. Az is lehet, hogy csak egyszerűen idomultam az engem ért történésekhez és emiatt lettem az, aki vagyok. Talán a régi énem is itt van még, csak valahol mélyen lapul csendben és titokban. Már nem tudom, de talán nem is számít. Azt hiszem felnőttem, bármennyire is próbáltam ellene tenni. Mindig azt mondtam, hogy én a lelkemben örökké fiatal maradok. A valóság mégis az, hogy sokkal hamarabb lettem felnőtt, mint kellett volna. De hát ez az élet rendje. Nem vagyok szomorú, hisz minden szakasznak megvan a szépsége. Ennek is. Csak kicsit még tétova vagyok, sok dologhoz hozzá kell szoknom és sokszor nem tudom mit kéne tennem. Dolgozom, a mának élek és csak a jelen számít. Az emlékek megmaradtak, a sok szépet nem veheti el tőlem senki. A jövőt úgysem láthatom, úgysem számíthatom ki, így hát nem marad más csak a jelen. Ez a pillanat, a most. Egyre inkább megtanulom mennyire fontos is. Hisz a jelenből lesz a múltad, ami meghatározza a jövődet. Ezért is fontos, hogy mit is teszek most, ezért is fontos ez a pillanat. Legyek bárhol, bárkivel, mindig megpróbálom megtalálni azt, aminek örülhetek. Mint, ahogy most is. Örülök, mert imádom ezt a számot és örülök, mert őszintén leírom mindazt, amit érzek és gondolok. Néha pedig nem is kell több ennél...

Sok időbe telt, de megtanultam azt is, hogy mennyire fontos lezárni a dolgokat magamban. Teljesen mindegy mi az a dolog és miért lett vége. Sosem elég legyinteni egyet és azt mondani: Ennyi. Magadban kell elrendezned és helyére tenned a szerteszét heverő emlékdarabkákat és válaszok nélküli kérdéseket. Ha nem teszed úgy jársz, mint aki mindig csak szőnyeg alá söpri a port és egyszer csak a szobába lépve felbukik benne. Nem tudod elég mélyre söpörni, egyszer úgyis a felszínre tör. Ezért zártam le én is magamban az életem nagy, befejezés nélküli fejezeteit. Sokat könnyített rajtam. Jó érzést adott. Mintha nem kellene annyi terhet cipelnem. Nincsenek már kérdések és az emlékdarabkák is csak szép képeket raknak már ki. Furcsán jó érzés. Életemben először nem érzem azt, hogy valamit elrontottam. Hisz tudom: Mindig azt tettem, amit akkor és ott a leghelyesebbnek ítéltem. És csak ez számít, na meg az, hogy mit tudtam tanulni belőlük. Az pedig biztos, hogy nagyon-nagyon sok mindent. Életemben először nem akarom fejtegetni a jövőt és nem akarom látni mi fog történni. Most csak élni akarok és hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell. Mint a papírsárkány, aki hosszú ideig próbált küzdeni a szél ellen és ebben a küzdelemben sok-sok szakadt és tépett sebet szerzett. Aztán egyszer azt mondta: Elég, nem küzdök tovább. Elengedte magát és ahogy hirtelen alákapott a szél olyan mértékű szabadságot érzett, amit előtte még soha. Nem számított merre viszi a szél és az sem hol köt majd ki. Egyszerűen csak élvezte a repülést és azt a könnyed szabadságot, amit előtte sosem érzett. Ezt érzem most én is. Sok minden hiányzik, sok mindenem nincs meg. Sok mindennel nem vagyok elégedett és sok minden bánt még mindig. Mégis elengedem magam és hagyom, hogy vigyen a szél, mert tudom: Csupán az fog történni aminek történnie kell, sem több, sem kevesebb.

Az utolsó levél utolsó bekezdése:

"És tudod mire jöttem még rá? Hogy egyáltalán nem fontos, hogy létezik-e örök szerelem. Az se számít meddig tart egy kapcsolat. Tudod mi számít? Az, hogy a végén, amikor a közös utunk kettéválik, akkor mi az, amit tovább tudunk vinni a másikból. Mi az, ami által többek leszünk. Mik azok az emlékek, amik mindig erőt adnak és mosolyt csalnak az arcunkra. Régen túlságosan is azt akartam, hogy minden örökké tartson és az enyém legyen. Ma már nem akarom. Nem kell. Hisz mit érek vele? Az emberi (földi) életben bármennyire nehéz is bevallani olykor magunknak, de semmi nem tart örökké. Sem a szerelem, sem a fájdalom, sem a boldogság, sem maga az élet. Egyszer minden elmúlik. És hogy utána van-e valami? Van. Ez a meglepetés része a dolognak  Úgyhogy ma már úgy próbálok élni, hogy mindig azt becsüljem meg és annak örüljek, ami és aki van. A jövőt úgysem számíthatom ki. Sosem tudhatom meddig tart egy kapcsolat. De amíg tart, addig a lehető legszebbé akarom majd tenni. Hisz ennek van értelme egyedül ebben a kiszámíthatatlan és sokszínű életben. Tedd ezt te is. Ne félj, ne agyalj, ne töprengj, ne nézz túl sokat a jövőbe. Élvezd a jelent, szeresd, akit szeretsz és ha egyszer véget ér ne bánkódj túl sokat. Hisz, ami számít az pár dolog csupán:

1, hogy mit adtál magadból,
2, hogy mit kaptál a másiktól,
3, és hogy mikre emlékszel majd a közös útról.

Ez pedig azt hiszem pont jó lesz végszónak."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.