Álmatlan - Meséim, gondolataim, történeteim Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Amikor minden borús

Néha úgy elmenekülnék valami nyugodt helyre. Valahova, ahol megszűnik minden zaj, ahol a fejemben kavargó gondok és gondolatok lecsendesülnek. Egy helyre, ahol megszűnik a nyüzsgés, az örökös rohanás és a mindennapok állandó lényegtelensége. Szeretnék lebegni a végtelen fehérségben, szeretném ha átjárna a nyugodtság és ki tudnám üríteni a gondolataimat, hogy ne érezzek semmit. Semmi mást csak a csöndet.
Vannak napok amikor semmi sem jó. Vannak napok, amikor nem szeretem a világot. Néha mikor már elegem van mindabból a rosszból amit látok legszívesebben megnyomnám a nagy piros gombot, hogy vége legyen ennek az egésznek. Olyanok vagyunk mint egy megvadult elefántcsorda. Csak törtetünk előre és nem számít ki akad az utunkba, mi csak megyünk tovább és átgázolunk mindenen. Átgázolunk a lelkeken, átgázolunk az életeken. Nem hiszem, hogy csak én látom, bár olykor félek, hogy nincs aki értené... "Ha a sötétet figyeled nem is veszed majd észre a fényt." Mert vannak még napok, amikor egy kis időre minden jó. Vannak még napok, amikor szerethető a világ. Valamiért mégis egyre kevesebbet látom a fényt. Megtanultam a sötétben is élni, de ez úgy érzem szép lassan megfolyt. A növények is képesek átvészelni pár napig fény nélkül, de szép lassan elszáll belőlük is az élet. Nem tudom mit tehetnék. Egy porszemnél is kisebb lényegtelen szövetkupac vagyok a világ emberi ésszel felfoghatatlan nagyságában. Hogyan is hozhatnék én fényt a sötétedő égboltra... Az én életem semmi. Egyszer majd elmúlok és senki sem fog emlékezni rám. Egy ideig talán, aztán majd minden ködbevész. "Mindennek, aminek kezdete van annak vége is." Sokáig dacoltam ezzel a gondolattal. Sokáig azt mondtam, hogy nem érhet csak úgy véget minden, ami jó. Mostmár egyre inkább kezdem belátni, hogy talán tévedtem... Meghalunk és talán nem jön utána semmi, csak az emberi elme kapaszkodik a túlvilág gondolatába, mert felfogni képtelen, hogy mi az, hogy nincs. Éppen ezért nem kéne félnem, hisz mindennek a vége ugyanaz. Minden út egy irányba visz.
Miért kavarognak ily sötéten a gondolataim? Mert vannak napok, amikor könnyezik a lelkem a fájdalomtól, ami körülvesz minket embereket. Nem csak nekem fáj. Fáj neked, neki, nekik és valahol mindenkinek. Én pedig látom, érzem és bármennyire is akarom képtelen vagyok nem figyelni rá. Azt mondod szeretsz és azt hiszed ez a szó feljogosít arra, hogy mindent megbocsássak. Gúnyolódsz másokon, miközben a saját lelked az, ami igazán rút. Nem értelek titeket emberek. S nem értem magamat sem. Közületek való vagyok mégsem tartozok közétek. Bár veletek és miattatok halok majd meg. A nagy szavak itt már mit sem érnek. Léted utolsó óráján úgyis magadnak kell szembenézni mindazzal, amit ebben a szempillantás alatt végetérő életnek nevezett kis játékban elkövettél. És akkor majd meglátod. Akkor majd megérted. Rádöbbensz, hogy amit mondok nem csak szavak és mondatok értelmetlen kavalkádja, hanem mindaz, amit oly régóta hiába kerestél. De akkor már késő lesz. Ashes to ashes and dust will be dust...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.