09/20090
Gondolatok az életről
Néha elgondolkozom azon, hogy mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen... Mert az! Ha szétnézek a világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél.
Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél semmit? Nem hiszem... Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz... Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni...csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk mennyire elsiklunk a valódi élet felett.
Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek.
Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a kék ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is ezek, nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad! Reményteli néha olyan valakivel találkozni, aki képes így élni. Ritka, de vannak ilyen emberek. Én is ismerek párat és mindig csodáltam őket. Nekik az élet nem szenvedés, és az új nap nem csak egy ismételt fordulat a mókuskerékben, hanem annál sokkal több. Árad belőlük a szeretet, a vidámság és a gondtalanság.
Nem is tudnám jobban kifejezni a gondolataimat, mint ahogy Gabriel Garcia Marquez tette:
''Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, ''szeretlek'', és nem tenném hozzá ostobán, hogy ''hiszen tudod''. Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, ''sajnálom'', ''bocsáss meg'', ''kérlek'', ''köszönöm'' és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.''
Köszönöm, hogy elolvastad a gondolataimat.
09/20090
Lelkünk hegei
Tegnap éjjel furcsa dologra lettem figyelmes. Csak ültem a szobámban szótlanul, belemélyedtem a székembe és átadtam magam a zenének. Csend volt, mindenki aludt már, egyedül én voltam ébren.
Hirtelen úgy vetült a sárga neon fénye a kezemre, hogy épp megvilágította a jobb mutatóujjam begyét. Észrevettem egy hosszanti vágás forradásának a nyomát. Először magam sem értettem milyen sérülés lehet ez, de ahogy néztem sok mindent juttatott eszembe. A hétköznapok során nem látszik ez a heg, sőt már régen elfelejtettem azt is, hogy ott van. Mégis azon az éjjelen egy pillanat alatt előtűnt és emlékek hadát hozta magával.
Egy kicsike kis forradás és mégis mennyi mindent jelent. Már emlékszem: Akkor szereztem mikor tavaly októberben idegesen pakolásztam a szobában. Hirtelen kicsúszott a kezemből valami és végigszántotta az ujjbegyemet. Észre sem vettem rögtön, csak arra figyeltem fel mikor már minden tiszta vér volt. Gyorsan rászorítottam egy zsebkendőt és rendezkedtem tovább. Nem volt időm ilyen ''apróságokkal'' foglalkozni.
És hogy miért írom ezt most le? Azért, hogy néha egy apró dolog is mennyi mindenre képes emlékeztetni az embert. Arra, hogy akkor azért voltam ideges, mert éreztem, hogy hamarosan minden megváltozik. Féltem és reszkettem, mert éreztem azt a remegést, amit a változás szele okoz olykor. Vajon átélte-e már rajtam kívül ezt az érzést valaki? Amikor tudod, belülről érzed, hogy közeleg valami, de nem tudod megmondani, hogy mi az. Amikor annyira titokzatos minden, más a levegő illata és végigszalad rajtad egy különös bizsergés, ami olyan leírhatatlan. Ez a változás szele...
Ránézek a hegre és közben a lelkembe látok. A múlt képei, amik már csupán emlékek. Ki gondolta volna akkor, hogy pár hónap alatt megváltozik minden? Ki gondolta volna, hogy ennyi mindent tartogat nekem az élet? Elkezdődött egy új év és ezzel együtt számomra lezáródott valami. Életem egyik fontos fejezete. Új lap kezdődött és ami elmúlt azt többet nem hozza már vissza semmi. Sokan félünk ettől a változástól, én is féltem...
Egyszerre kellett felnőnöm és megtanulnom elveszíteni. Egyszerre kellett szembesülnöm azzal, hogy szeretni nem mindig csodálatos. Rá kellett döbbennem, hogy az élet nem olyan, amilyennek gyerekszemmel látjuk. Küzdés és néha minden erőfeszítéseink ellenére csak céltalan bolyongás. Sokszor gondolok vissza az elmúlt időkre. Azokra a boldog pillanatokra, amik olyannyira eltűntethetetlenek, akár ez a heg az ujjam begyén. Mindenki életében vannak ilyenek. A lelkünk legmélyén őrizzük őket és az elkeseredettség óráján néha jó elmerülni bennük.
Ezek a hegek valójában nem is a testünkön vannak. Az életünk minden egyes meghatározó eleme egy ilyen heg. A fájdalom, az öröm, a szerelem, a bánat, a csalódás, mind csak hegek és mások számára láthatatlanok. A te szívedben is megannyi heg van. Ha jut egy kis időd neked is csöndben leülni, akkor te is észreveheted. A hétköznapok rohanó életében már nem látjuk őket. De ha úgy vetül rá a fény, akkor előbukkan az, amit már talán el is felejtettél, hogy létezik...
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Utolsó kommentek