Álmatlan - Meséim, gondolataim, történeteim Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Fűrész 5, avagy mit tennél, ha...

(Nemrég volt a premierje a nagysikerű horror sorozat legújabb darabjának, a Fűrésznek. A morbid és felkavaró jeleneteiről híres film minden egyes epizódja nézők ezreit készteti arra, hogy beüljenek a mozikba és végigborzongják azt a közel másfél órát, amiben teljesen hétköznapi emberek szembesülnek saját életük legnagyobb félelmeivel, amiből a kiút csak a legkegyetlenebb fájdalommal teli harc vagy a halál... A film és egy kérdés volt az, ami arra késztetett, hogy ez az írás megszülessen. Egy kis közös gondolkodásra hívom most meg az olvasót. Egy szerepjátékra, aminek a főszereplője nem más lesz, mint TE magad!)

Délután 13:39
Sajgó fejjel és bódultan ébredsz. A szemeid még ki sem tudod nyitni, de egyből érzed, hogy alig van erőd, mindened átjárja a gyengeség. Nem érted mi történhetett, az agyad próbálja felfogni a gondolatokat és összerakni a képet, de semmi sem tiszta. Eltelik pár perc, majd szép lassan kinyitod a szemed és próbálod megfejteni mi az, amit látsz. Egy ágyon fekszel, de ismeretlen minden. Egy szűk kis szoba, a falon régi képek, poros bútorok, elhagyott és megkopott tárgyak. Kis idő után nehezen ugyan, de sikerül felülnöd. Az egész tested sajog, kábult vagy és minden olyan homályos és álomszerű. Az ágy melletti éjjeli szekrényen egy borítékot veszel észre és már messziről látod, hogy a tetejére vastagon a neved van írva. Zavarodottan nyúlsz érte és amint feltéped, találsz benne egy kis kézi diktafont mellette egy kazettával, amin a következő felirat áll: "Játssz le!" Az agyad cikázik, próbálod felidézni, hogy kerültél ide és az utolsó emlékedet, amikor még minden rendben volt. Nem áll össze semmi, a szíved egyre gyorsabban ver, az elméd már szinte teljesen kitisztult, de mégsem értesz semmit. Idegesen és kapkodva berakod a kazettát a készülékbe, majd play gombot nyomsz. Néhány másodperc sercegő statikus zaj után a következőt hallod:

"Hello ..... ! Az eddigi életed nem állt másból csak egy véget nem érő szélmalomharcból, amit az idővel vívtál. Vég nélküli rohanásod eredménye az lett, hogy képtelen lettél bármit is megbecsülni. Érzéketlenné váltál az idővel szemben, nem tudtad megbecsülni és hasznosan tölteni a perceket, amivel az élet ajándékozott meg. Bár sokkal több mindened van, mint a legtöbb embernek mégsem voltál képes észrevenni azt a sok szépet, ami megadatott neked. Ezért úgy döntöttem, megmutatom milyen sokat is jelenthet egy óra, ha képes vagy azt úgy látni, ahogy azok teszik, akiknek nem adatott több az életben. Ha még nem vetted észre elmondom, hogy egy időzítő és egy robbanószerkezet van a testedre erősítve, ami hamarosan aktiválódik és pontosan egy órád lesz arra, hogy szembenézz eddigi életed legnagyobb hibáival. Vajon most képes leszel észrevenni mi is az ami igazán fontos? Képes leszel-e életed utolsó órájában helyesen cselekedni? A szobából szabadon távozhatsz, bárhova mehetsz és bármit tehetsz, de ha megpróbálsz bárkinek is szólni a bombáról azonnal felrobban, ha megpróbálod eltávolítani, szintén meghalsz. Minden mozdulatod követni fogom, de ha helyesen döntesz egy teljes óráig még lehetőséged van megtenni azt, amire vágysz. Tudom, hogy most azt gondolod véget ér minden. De tévedsz...a játék csak most kezdődik..."

A felvétel véget ér, a diktafon kiesik a kezedből és ijedten a felsőd alá nyúlsz. Próbálod nyugtatni magad, hogy ez az egész csak álom és hirtelen majd ez is véget ér ahogy szokott, de abban a pillanatban észreveszed a kijelzőt magadon amint 59:59-ről szép lassan elkezd visszaszámolni. A szíved még sosem vert ilyen hevesen, rádöbbensz, hogy az életed kevesebb, mint egy óra múlva véget ér. Milliónyi gondolat cikázik benned, de félsz bármelyikre is hosszabban figyelni. Semmit sem értesz, semmit sem tudsz megmagyarázni. Felállsz, majd az ajtó felé sietsz. Kinézel az ablakon és már távolról látod, hogy a lakásodtól nem messze lévő elhagyatott kis házban vagy, ami évek óta üresen áll. Kinyitod az ajtót, ami recsegve ugyan, de engedelmeskedik a kérésnek. Az erős napfény a szemedbe süt, a kezeddel próbálod takarni, de mit sem ér. Pár pillanat és lassacskán hozzászokik a szemed a fényhez. Ekkor hasít beléd az érzés: Előtted a világ, a megszokott környék, életben vagy, de a számláló könyörtelenül csökken és ezzel együtt az idő is, amit még ebben a világban tölthetsz.
Kétségbeesel és összerogysz? Segítségért kiáltasz, vagy egy telefonhoz rohansz? Vagy talán megpróbálod ezt az egy órát azzal tölteni, hogy megteszed azokat a dolgokat, amiket a hétköznap rohanásában képtelen voltál? Az életed, a munkád, a karriered és minden más, amit elértél immár nem sokat jelent.

Mit teszel?

A boldogító(?) igen

Egyre erősebben él bennem az a tudat, hogy talán sosem fogok megházasodni. Amiket látok, amiket hallok és amiket tapasztalok teljesen kiölik belőlem azt a naív, boldog képet, amit kisgyemekként a házasságról képzeltem. Örök hűség? Ma? Ugyanmár... Lassan a válások száma utoléri az esküvőkét. Egyre több a boldogtalan kapcsolat, egyre több a családon belüli erőszak, egyre kevesebb az az idő, amit két ember egymás mellett tölt el. Mi az oka? Nem tudom. Talán az új generációt érő behatások, talán valami egészen más, de az biztos, hogy az utóbbi években csak elvétve találok olyat a környezetemben, hogy két ember 10-20, vagy akár 30 évig hűségben, boldogságban kitartson a másik mellett. Nem is olyan rég még ez volt a mindennapos. Nagyszüleim idejében az emberek legtöbbjénél az első szerelem volt az utolsó és a sírig fogták egymás kezét... Most ilyet csak a filmek képkockáin látok viszont.
Más lett volna az érzés? Nem hiszem. Vannak ugyan szerelem nélküli érdekkapcsolatok, de a legtöbb ember tényleg szereti a párját mikor kimondja az igent. Pár hétig, hónapig vagy jobb esetben pár évig talán boldogok, de ha még néhány év múlva megnézzük őket már talán rájuk sem ismerünk. Elfelejtik mit jelentett egykoron a másik, elfelejtik, hogy az az ember, akire most lenézően tekintenek nem más, mint az egykori nagy szerelem, az igazi, akinek örök hűséget fogadtak. Sajnálom...sajnálom, hogy ezt kell látnom.
Sok jó barátom szülei már nincsenek együtt. Külön életet élnek és minden felborul. Ha valaha lesz gyerekem soha nem akarom, hogy így nőjön fel. Soha nem akarom, hogy lássa, hogy a szülei vitáznak vagy veszekednek. Talán én sem vagyok más és velem is megtörténik majd ez, ami ellen most olyan nagy hévvel harcolok. De mégis úgy érzem, hogy van bennem valami kapcsoló, ami működésbe lép, ha én is ilyenné válnék. Akárhányszor elkezdtem felfedezni magamban ezeknek a rossz tulajdonságoknak a magvait azonnal bűntudatom támadt és úgy éreztem valami rosszat tettem. Pedig korántsem, csak egyszerűen elborzaszt és elrettent ez az egész.
Vajon tudni fogom, hogy akit tiszta szívemből szeretek, azt sosem fogom megbántani, sosem fogom megsérteni, sosem fogom elhagyni? Vajon ha az élet megadja nekem, hogy találjak egy igazán csodálatos embert, akkor lesz bennem annyi erő és bátorság, hogy megkérjem a kezét. Korán van még, tudom. De bennem van a félelem. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy nem vagyok boldog. Nem akarom egyedül leélni. És nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek amiatt, hogy bennem már megváltozott valami és nem tudok úgy tekinteni a páromra, mint egykoron. Ha lesz egy fiam vajon jó példaképe leszek-e? Vajon a család ahol felnő olyan igazi kis sürgő-forgó boldogság központja lesz-e? Mind mind kérdések, amikre hiába keresem úgysem fogom megtudni a választ idő előtt.
Mikor már azt hinné az ember, hogy nem hozhat az élet elé nagyobb és nehezebb kihívást, akkor felbukkan valami, ami mélyen elgondolkodtat és egyben meg is ijeszt. Az élet talán egyik legnehezebb kihívása ez. Szeretném hibák nélkül teljesíteni, de félek talán nem is lehet. Remélem pár év múlva mikor arra kerül a sor már másképp fogok látni dolgokat. Remélem mikor eljön az idő, hogy döntenem kell, akkor biztos leszek magamban és nem lesz bennem többé egy csepp kétely sem afelől, hogy mit akarok és mi a jó nekem. És remélem, hogy mikor megkérdezik tőlem, hogy akarom-e Őt, míg a halál el nem választ akkor képes leszek teljes őszinteséggel, hévvel, szerelemmel és hittel azt válaszolni, hogy: ''IGEN, AKAROM!''

Éjjeli gondolatok

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy számomra mi a hit, mennyire vagyok vallásos és úgy általában hiszek-e Istenben. Érdekes kérdés és ahogy jobban belegondoltam rájöttem, hogy számomra teljesen mást jelent ez az egész témakör, mint a legtöbb embernek.
Édesapám szülei nagyon vallásosak voltak és amint elkezdtem az általános iskolát engem is szerettek volna erre az útra vezetni. Rövid időn belül elkezdtem a hittan órákat, rendszeresen jártam templomba, gyóntam, elsőáldoztam, olvasgatni kezdtem a bibliát és kezdtem megismerkedni ezzel az egész vallási közösséggel. Soha nem volt kifogásom ellene, sőt még kisgyermeki fejjel élveztem is egyes részeit és kíváncsian hallgattam a történeteket. Esténként imádkoztam, ha valami rosszat tettem bocsánatot kértem érte és ha olykor valami nagy vágyam volt, amihez úgy éreztem, hogy segítség kell, akkor nem voltam rest elmondani néhány imát, hátha ez majd segít.
Aztán teltek az évek és már meg nem mondom minek köszönhetően, de valahogy elmaradoztak a templomba járások és minden más is, ami eddig rendszeres volt. Gyermekfejjel hogy látja ezt az ember? Istent egy nagy szakállas öreges úrnak képzeltem, aki bottal jár, az arca megviselt, de rámosolyog azokra, akik tisztességesen élnek, akik viszont vétkeznek, azokra lesújt haragjával. Most így visszagondolva, talán nevetséges ez a leírás, de mindenhol ezt láttam. A könyvekben, a képeken, a filmekben, a mesékben, sőt ha rákérdeztem, még akkor is ezt a választ kaptam.
És hogy ma hogy látom? Amikor megkérdezték tőlem, hogy vallásos vagyok-e azt feleltem igen. Amikor megkérdezték tőlem hiszek-e Istenben azt feleltem igen. De nem a bibliai alakjában, nem úgy, ahogy régen. Úgy hiszem mindenkinek van egy saját Istene. És ő nem a mennyben él, nem is fenn a magasban, hanem ott legbelül benned. A lényed egy picike kis darabja, ami mindig erőt ad, hogy menj tovább és tovább. Egy kis darab csoda, ami mindig felsegít, ha épp elesnél. Azt mondják az a lényeg az életben, hogy mindig egyel többször állj fel, mint ahányszor elesel. Hát ebben segít Ő. Hívhatod Istennek, hívhatod csodának, hívhatod léleknek vagy akár sorsnak is. Nem a név számít, hanem maga az emberi természet. Hinni kell valamiben, különben nem tudnánk élni. Bízni kell egy távoli jóban, amiért megéri küzdeni és amiért megéri legyűrni a nehéz hétköznapokat. Ez a valami pedig benned van. Ezt hívom én hitnek. Talán neked is van egy Istened. Talán a nehéz helyzetekben szólsz is hozzá és kéred, hogy segítsen, hogy jobbra fordulhassanak a dolgok. Éppen ezért számomra minden vallás rejteget valami szépet. Mindegyikből tudok tanulni valami újat és hasznosat, ami segítségemre válik az életem során. Már annyi idő eltelt mialatt ezek kialakultak. Ki tudja melyik az igaz és melyik a valójában igaz? Nem is kell már keresni, hogy a leírt történetek valóban megtörténtek-e valaha. Az évszázadok során már az életünk részeivé váltak és emberek millióit segítették át a nehéz időszakokon. Mert hinni KELL és amíg ember él a földön, addig a hit is élni fog. Hagyd szárnyalni a lelked és a lehetetlen nem létezik többé...

Önarckép

''Ha kell feláldozom magam azokért akit szeretek, kezeimmel átölelem a világot és próbálom jobbá tenni még ha nem is ér semmit, amit teszek. Akik rámnéznek talán csak egy arcot látnak és mennek tovább. De belül jóval több van és egy hihetetlenül nagy lélek, aki nem akar mást csak szeretni újra meg újra. Ugyan vannak még szárnyaim, de már nem tudom használni őket. Nincs ki megmutassa hogy repüljek újra. Pedig csak ott érzem jól magam igazán. Fenn a magasban, ahol úgy érzem nincs lehetetlen és ahol igazán boldog lehetek...''

Gondolatok a Szerelemről

Mi is a szerelem? Írók, költők, tudósok és átlagemberek ezrei próbálták már megtalálni erre a kérdésre a választ és megannyi könyv, regény, vers és publikáció jelent meg, amik megpróbálnak közelebb hozni bennünket a válaszhoz. De tényleg csak ennyi lenne? Le lehet írni pár mondatban az emberi lét egyik legösszetettebb érzését? Egyáltalán léteznek rá szavak?

Amikor gyerek voltam még nem értettem mi is a jó benne. Pironkodva fordultam el ha éppen rajtakaptam valakit, amin épp csókot nyom kedvese szájára. Mégis amikor megkérdezték tőlem mit szeretnék elérni az életben a válasz mindig az volt, hogy boldogságot. Sok dolog válthat ki az emberből örömöt, sok mindentől lehetünk boldogok, de abban azt hiszem mindenki egyetért, hogy az igazi boldogság az, amikor tiszta szívből szeretsz és ugyanígy szeretnek viszont. Tizenéves korunk közepén/végén általában mindenki megtapasztalja ezt az érzést, sok esetben felejthetetlen marad és életünk végéig bennünk él majd az első szerelem naív gyermeki, önfeledt boldogsága.
Meglátni és megszeretni, néha egy pillanat műve csupán. Van, hogy évek alatt alakul ki az érzés és szeretsz meg olyan valakit, akire eddig nem is úgy tekintettél. Néha a józan ész által diktált parancsokat megszegve képes vagy beleszeretni valakibe, aki talán a Föld másik felén él. Magad is jól tudod, hogy nem szabadna, tudod, hogy csak fájdalmat szülne, mégsem tudod elnyomni az érzést, mert már benned él és nem te irányítod őt, hanem ő irányít téged. Sokszor őrültségekre késztet. Nem hiába mondják, hogy egy szerelmes ember mindenre képes. A világ legnagyobb és legelképesztőbb őrültségeit mind szerelmes emberek vitték végbe, akik bármire képesek lettek volna azért, hogy ez az érzés kiteljesedjen és sose érjen véget. Biztosan te is voltál már szerelmes, és te is érezted. Az eleje a legszebb: Úgy érzed kiteljesedsz, mellette végre önmagad lehetsz, ellep a rózsaszín köd, már szinte csak őt látod, ha nincs veled olykor már fizikai fájdalmat okoz és úgy érzed annyi energia van benned, hogy a világot is képes lennél megmozgatni...csak érte! Minden közösen eltöltött perc többet ér bármi másnál az életben és ha tehetnéd megállítanád az időt, csak hogy ne kelljen elválnod tőle soha. Csodálatos, nem?
A tudósok azt mondják mindez csak kémia. Csupán a másik által kibocsátott feromonok észlelése. Nincs szív, nincs lélek és nincs megmagyarázhatatlan érzés. Mind csak testünk fizikai reakciójai. Valóban csak ennyi lenne? Mások úgy tartják a szerelem az élet örök mozgatórugója. Mindenki a másik felét keresi. Azt, aki mellett képes kiteljesedni és akiben megvan az a képesség, hogy minden napját a legszebbé varázsolja. Talán ezt hívják az igazinak. Mert: ''Nem az az igazi, aki mellett le tudod élni az életed, hanem aki nélkül nem.'' Akár bevallod akár nem te is keresed a tökéletes másik feled. Mint Jin és Jang. Sok olyan ember létezik, aki adhat neked boldogságot, sok olyan, aki mellett élhetsz egy életet. De az út végén csak egy valaki áll, csak egy aki igazán hozzád passzol és aki a másik feled lehet. Ha rákérdeznék, hogy 20 év múlva hogyan szeretnéd látni magad mit felelnél? Szerintem a legtöbben azt, hogy egy szerető társ mellett, aki jóban rosszban veled van és életetek útján közösen sétáltok tovább. De várjunk csak...azt írtam ''szerető társ''. Akkor hova lett a szerelem?
Bonyolultsága épp abban rejlik, hogy lehetetlen sablonok, sztereotípiák és ismétlődések közé foglalni. Minden szerelem más és más. Féktelen lángolás. Néha fellobban és olyan gyorsan alszik el, ahogyan jött. Néha évekig hevesen lobog és jöjjön bármi is képtelen eloltani. Sokszor csak őrláng marad, de az biztosabb, mint az életben bármi más. Sokan azt hiszik, hogy idős korra már csak a szeretet marad. Pedig nem. Ez az az őrláng, ami dacol magával az élettel és a halállal és amit nem vehet el többé semmi. Amikor láttam nagyszüleimet a 60. házassági évfordulójukon könnybe lábadt a szemem. Szorították egymás ráncos, de mégis puha kezét és úgy néztek egymás szemébe, mintha most szeretnének egymásba éppen. Nem öregnek látták a másikat, hanem ugyannak a fiatal és erős valakinek, akivel egy életet éltek le boldogan. De az élet kegyetlen, sokszor elveszi azt, ami számunkra a legfontosabb. Velük is így történt. De egy valamit nem vehet el senki soha: Azt amit érzel! Ha elvesztessz valakit nem őt sajnálod, hanem magad. Magad, amiért nem lehetsz többet vele és nem élheted át újra azt a boldogságot, amit ő nyújtott neked. Pedig ott él benned. Örök és kitörölhetetlen.

Szóval mi is a szerelem? Lángolás, ami felemel és elrepít. Harc és küzdelem önmagaddal és az élettel. A legcsodálatosabb érzés, amely elfeledteti veled, hogy léteznek az életben korlátok. Az örök keresés a másik feled után. Sokszor fájdalom, sokszor őrültség. Olykor plátói és néha végzetes. Néha szárnyalsz, néha a földre zuhansz. Egy érzés, ami mindent elhomályosít. Összetett, de mégis egyszerű, hiszen az élet egyik legértékesebb semmisége. Ha voltál már szerelmes tudod miről beszélek, ha még nem, akkorse aggódj, mert téged is elér hamarosan a legbonyolultabb egyszerű érzés...

A Szerelem fajtái

A mai napon egy érdekes és eléggé szerteágazó dolog volt az, amin elgondolkoztam, mégpedig a szerelem fajtái. Persze túl nagy fába vágnám a fejszémet, ha mind fel akarnám sorolni, hiszen szinte minden ember egy más típust képvisel, de mégis körbenéztem a közvetlen környezetemben és úgy döntöttem leírom amiket tapasztaltam.

Az első és egyben legáltalánosabb a viszonzott szerelem. Akik ilyen kapcsolatban élnek, azok többnyire boldogok és azzal vannak, akit szeretnek (tekintsünk el attól, hogy valaki csak érdekből vagy megszokásból van a másikkal) Általában ez a típus a leggyakoribb, két ember egymásratalál és boldogok, amíg azt tudják nyújtani egymásnak, amire a másik vágyik. A romantikus filmek legtöbbje ezt dolgozza fel és optimális esetben mindenki ezt keresi. De mi van ha valamilyen okból kifolyólag nem tud beteljesedni a két ember kapcsolata?

Akkor jön az előbb említett típus ellentéte, mégpedig a viszonzatlan szerelem. Sajnos azt hiszem ebből is sokkal több van, mint kellene és ahogy gondolatban végigpörgettem az ismerőseimet úgy azt kellett tapasztalnom, hogy bizony elég sokan élik át most ezt. Nekem is lenne mesélnivalóm a témában bőven... Több dolog miatt is kialakulhat: Egyszerűen csak a másik fél nem viszonozza az érzéseket, esetleg egy hosszú barátság után az egyik félben kialakulnak mélyebb érzések is a másik iránt, de ezek viszonzatlanok maradnak. A leggyakoribb eset viszont az, hogy a szakítás után az egyik fél (általában akit dobnak) képtelen továbblépni és még mindig sokkal többet jelent számára a volt partnere. Azt hiszem ilyen példát mindenki fel tudna sorolni a közvetlen közeléből. Egy szakítás alkalmával mindig sérül valaki, lelkileg és érzelmileg egyaránt. Ez viszont nem feltétlen jelenti azt, hogy az érzései vagy a szerelme megváltozna. Sok esetben pedig akár még évekig is vágyik a volt párjára...reménytelenül...

A viszonzatlan szerelem egyik altípusa lehetne a plátói szerelem, hiszen ez is beteljesületlen. Sokszor összekeverik a túlzott rajnogással vagy tisztelettel. Olyan emberek iránt alakul ki, akik valamilyen okból kifolyólag elérhetetlenek. Pl.: Házasok, túl nagy a korkülönbség vagy éppen a föld másik felén élnek. Kevés olyan ember van, aki hosszútávon képes ezt folytatni, hiszen előbb utóbb mindenki belátja, hogy a helyzet reménytelen.

Létezik olyan szerelem, aminek az élet vet kegyetlen véget. A párunk egy balesetben vagy betegségben meghal és mi egyedül maradunk az emlékekkel és a tudattal, hogy soha többé nem lehet már velünk. Azt hiszem mind közül ez a legfájdalmasabb. Ha csak elhagynak valakit vagy plátói egy kapcsolat, attól még ottvan az a személy akit szeretünk, láthatjuk, beszélhetünk vele, érezhetjük és megnyugtat a tudat, hogy talán neki jobb lesz így. De mi van akkor ha valami sajnálatos esemény miatt örökre elveszítjük? Úgy gondolom az akkor keletkező űrt megszüntetni talán sosem lehet majd. Hála az égnek ezt még nem kellett átélnem és remélem nem is fogom soha. Mégis már maga a gondolat rémísztő és szívbemarkoló. Sokszor hallani olyat is, hogy egy 40-50 éve együtt élő idős házaspár egyik tagja elhuny és az életben maradt párja képtelen együtt élni a hiánnyal ezért egyik reggel ő sem ébred már fel többet. Ha valakivel leélted az életed jelentős részét, kitöltötte a napjaidat fiatal korodtól kezdve az idős korig, akkor hogy is lehetne elfelejteni és nélküle élni... Ilyenkor valóban lehetsz szomorú, mert ez az igazi fájdalom. Ezért is mondom sokszor azoknak, akiknek fáj a szakítás, hogy kár sírni. Hiszen akit szeretsz él...és amíg megvan az esélye a boldogságra, addig neked sem szabad szomorúnak lenned...hiszen ha tényleg szereted, akkor boldognak akarod látni, még ha ezt mással is éli meg...

Tapasztaltam olyat is, hogy valaki képtelen hosszabb távú kapcsolatra. Az érzelmei fellobbannak mint egy szalmaszál a lángban, úgy érzi szerelmes, de pár nap vagy esetleg pár hét múlva olyan gyorsan elmúlnak, ahogy jöttek. Az ilyen emberek szakadatlan keresik az igazit és a megnyugvást, hogy valaki mellett talán kiteljesedhet az ő életük is. Lehetne fejtegetni az okokat, hogy ez miért és hogyan alakul ki, de értelmetlen lenne, hisz ahány ember annyi külön személyiségtípus.

Ismerek olyan embert is, aki minden erejével próbálja magától távoltartani a szerelmet. Nem mozdul ki, nem megy semerre, éli egyedüli és magányos életét, amit azzal próbál egyensúlyozni, hogy olyan dolgokat tesz, amikkel kicsit el tudja terelni a figyelmét a magányosságáról. Ha rákérdeznek azt mondja, hogy neki jó így egyedül, nem vágyik társra és boldog az élete. Pedig ő maga is jól tudja, hogy közel sem boldog és hihetetlenül hiányzik neki is egy társ. Mégsem mer tenni semmit. Valószínűleg azért, mert az élet már nem egyszer megtépázta a szárnyait és elvesztette a bizalmát abban, hogy valaha is boldog lehet még valaki mellett. Ezek az emberek az igazi agglegények vagy a mai szóhasználattal élve: szinglik.

A kis felsorolásom utolsó helyére hagytam azt a típust, ami ugyan nem sűrűn fordul elő mégis nagyon jól ismert számomra... Azt hiszem az lesz a legjobb, ha egy példán keresztül vezetem le. Van egy ismerősöm, már jóval túl van harmincon. Huszonegy éves korában szerelmes lett egy lányba, több évig együtt voltak és éltek boldogan. Aztán hirtelen vége szakadt, fiatalok voltak még és tapasztalatlanok. A srác azóta képtelen bárkit is úgy szeretni, ezért inkább vállalja, hogy egyedül él és napról napra úgy fekszik le és kel fel, hogy a lány képe van előtte. Eltelt lassan tíz év és még mindig azt a lányt szereti, akit oly sok éve. Persze mondhatnánk, hogy ez hülyeség és ilyen nem létezik, pedig mégis... A legjobban édesanyám fogalmazta meg ezt pár nappal ezelőtt: ''A szerelemre nem húzhatsz rá egy sablont, minden embernél másképp működik, van aki az élete alatt képes tiszta szívből szeretni akár három embert is, míg van aki egész élete alatt csak egyet...'' Ez a barátom ilyen és talán én is...

Persze még ezerféle csoportosítást és típust írhattam volna le, tudnék is szép számmal, de nem az volt a célom, hogy mind összeszedjem, csupán csak annyi, hogy a közvetlen környezetemben tapasztalt dolgokat leírjam és összegezzem.
Tartozz is bármelyik csoportba...a lényeg mindössze annyi, hogy szerelem nélkül élni nem lehet, mindenki a másik felét keresi az életben és ha úgy érzed megtaláltad, akkor használd ki az időt, becsüld meg és ne félj kimondani azt amit érzel, hiszen ki tudja mit hoz a holnap.

Love makes life so confusing but without love would you want to live?