09/20090
Az utolsó éjszaka
"Azt mondják, a földi léted utolsó perceidben lepereg előtted az életed. Sokáig badarságnak tartottam ezt az egészet és még egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mindez akár igaz is lehet. De most… most őszintén bevallom: Azt hiszem tévedtem."
Egy nappal korábban:
Nyugodt tavaszi reggel. Az ébredező nap sugarai melegítik az arcomat. Szeretem ezt az érzést. Végre melegebb idők jönnek. A szemem még nem nyitom ki, csak egyszerűen élvezem a pillanatot. Hallom, ahogy a madarak is ébredeznek és vígan csiripelnek a kinti fűzfa ágain. Arra gondolok, hogy mennyire békés most minden. Ugyan a fő utca mellett lakom, mégsem hallok egy autót sem. Ezért szeretek itt lakni. Béke, nyugalom, magány.
Magány. Ezt az érzést talán mégsem szeretem annyira. Még mindig mozdulatlan vagyok és akár egy gyors villanás, eszembe jut az álmom. Foszlányok, képek. Egy lány. Velem van, igen! Fogja a kezem, de nem látom az arcát. Éjjel van, az autómban ülök és vezetek. Tompa morajlás, elmosódott színek. Száguldok, suhannak a fák. Ő ott van velem, simogatja a kezem, és a szívem olyan hevesen ver. A dobbanásának hangja furcsán olvad össze a sötét morajlással és az egész olyan különleges. Emlékezni akarok, mert ha emlékezem, minden olyan csodálatossá válik hirtelen. Látni akarom az arcát, tudni akarom ki ő! Mintha megtörtént volna már, mintha…
A merengésem egy jól ismert dallam töri meg: Sunlounger – Lost. Lassan kúszik be a tudatomba, és ahogy felfogom mit jelent, már tudom, hogy itt az ideje felkelni. Rövidesen kinyitom a szemem és néhány tétova perc múlva már teljesen éber is vagyok. Felöltözöm, majd elindulok lefelé. Megreggelizem, majd a tálcára egy másik reggeli hozzávalóit készítem össze. Tizenkét lépcsőfok felfelé, majd a keskeny folyosón hat lépés balra, be az ajtón, kettő jobbra és már ott is vagyok. Sosem tudtam miért számolom, mégis minden reggel megteszem.
Ő a nagy karosszékben ülve ugyanott vár, ahol minden nap, immáron lassan két éve. Meggyötört arcú, idős, ráncos és ősz hajú, mégis ő az, akire kiskorom óta mindig is felnéztem. Ő az én nagymamám. Nem vesz észre, még akkor sem, amikor odalépek hozzá. Keresztbe kulcsolt kézzel bámul előre mozdulatlanul. Tekintetemmel tudatlanul is keresem, mit nézhet, de szinte rögtön eszembe jut: Csak a szeme tekint előre, a lelke most máshol jár. Leteszem a kis tálcát mellé az asztalra, majd kedvesen megszólítom:
- Jó reggelt! Hoztam egy kis ennivalót, nézd csak, tettem mellé almát is, tudom, hogy mennyire szereted. – A hangomra hirtelen visszatér a jelenbe és mosolyogva simítja meg a kezem köszönet gyanánt. Sosem tudtam igazán mit kellene mondani neki. Sosem tudtam mivel tehetném még szebbé és vidámabbá a reggelét. Legtöbbször mégis ő tette szebbé az enyémet.
Szinte minden nap miután felhoztam a reggelijét mesélni kezdett nekem. Jól emlékszem, hogy amikor még nagyon kicsi voltam az ő meséire aludtam el. A legszebb álmaimat azoknak a meséknek köszönhettem. Nem azok a rózsaszín tündérmesék voltak ám. Ó, nem! Az ő meséi mindig olyanok voltak, amik akár holnap megtörténhetnének. Sosem tudtam, hogy vajon valóság volt-e, amiket mondott vagy csak a képzelete szüleménye, de igazság szerint nem is számított. A lényeg az volt, hogy képes volt a lelkemhez szólni és egy kis srácnak ennél nem is kellhet több.
Szép lassan apró szeletekre vágta az almát, és pont ahogyan vártam, hirtelen megszólalt:
- Tudod fiam…ismertem régen egy embert. Házakat épített a faluban, nekünk pedig segédkeznünk kellett benne a testvéreimmel. Nagyon különleges ember volt ám! Csupa vidámság vette körül. Nem számított hova veti a sors, körülötte sosem volt szomorúság. Varázsereje volt. Mosollyal gyógyított. Akkor még fiatal lány voltam, tán pont annyi idős lehettem, mint te. Egyszer hazafelé menet váratlanul odalépett hozzám és megkérdezte: mi bánt? Nem értettem honnan tudja, és miért kérdezi, hiszen sosem beszéltünk még, hisz nem is ismertem. Hiába győzködtem, hogy nincsen baj, rajta nem lehetett kifogni. Addig-addig faggatott, míg végül elmeséltem neki a bánatom. Akkor megfogta a kezem, a szemembe nézett, elmosolyodott, végül pedig ennyit mondott: "Én képes vagyok elvenni a fájdalmad. Ha bármikor szomorú vagy csak keress meg engem, nézz a szemembe és meglásd te is elmosolyodsz hamarosan." Igaza lett! Elmosolyodtam. Kíváncsi lány révén nem tudtam megállni és megkérdeztem: "Hogyhogy mindig mindenki boldog körülötted? Mi a titkod?" Ő pedig egész egyszerűen csak ennyit felelt: "Tudod… én magamba gyűjtöm mások fájdalmát, hogy akik számomra fontosak boldogok lehessenek. Ők átadják nekem, én pedig cipelem helyettük tovább." Kacéran felhúztam a szemöldököm és ezt feleltem neki: "Engem nem tudsz becsapni, ne is próbálj! Ilyen nem létezik. És egyébként is, senki sem olyan buta, hogy más fájdalmát önként átvegye." Aztán fura dolog történt. Közelebb lépett és borúsabb hangon szólt hozzám: "Tégy meg nekem valamit. Nézz bele a szemembe. Ne csak úgy egyszerűen, ahogy a legtöbb ember szokott. Nézz bele mélyen. Tekints le a lelkemig, majd pedig mondd el nekem mit látsz." Én pedig csak annyit feleltem halkan: "Fájdalmat…"
Kár, hogy nem ismerhetted ezt az embert, fiam. Attól a naptól kezdve tényleg boldogabb lettem. Legalábbis azt hiszem. Már nem vagyok biztos benne. Már rég volt.
Elköszönök, hagyom, hogy befejezze az evést és az udvar felé indulok. Képtelen vagyok kiverni a fejemből mindazt, amit mondott. Valami furcsa módon mindig is megértettem őt. Nehéz lehet neki. Hatvan év után elveszíteni azt, akivel megosztotta az egész életét és egyedül élni tovább. Kettészakadt a lelke, a másik felét pedig neki adta. Azóta nem beszél róla, azóta elzárta magában mélyre, hisz csak így lehet elfogadni. Én pedig tudom jól, hogy a meséinek legtöbbje mégsem csak a képzelet játéka. Talán nem is tudatosan, de mindig ott van. Nem lehet elnyomni, sem elfojtani. Van, ami sosem lesz újra egy egész.
Telnek az órák, dolgozom. Teszek-veszek a ház körül, felsöpröm az udvart, lenyírom a füvet és lefestem a kerítést. Kellemes érzés, ahogy a tavaszi szél a pólóm ujja alá kap és végigszalad a testemen. A nap ereje is gyengül már, szép lassan alábukik a horizonton, én pedig elnyúlok a fehér kerti széken és fáradtan a távolba meredek. Tudom, hogy aludnom kellene, de képtelen vagyok rá. Valami nem hagy nyugodni, valami ébren tart. Magam sem tudom miért, de a kocsiba ülök. Szeretek vezetni, az mindig ellazít. Kiállok az útra, becsukom magam mögött a nagy udvari kaput és elindulok. Azon gondolkodom, hogy mikor vezettem utoljára minden ok nélkül, csak úgy, az élvezet kedvéért.
Beesteledett. A környék pont olyan nyugodt és csendes, mint reggelente, az úton is csak én vagyok. Lassan haladok előre, a motor morajlása és a rádióból jövő halk zene hangja szép lassan összemosódik és teljesen elzsongat. Elhagyom a lakhelyem és egy sötét kis országúthoz érek. Mellettem elsuhannak a fák, és lassan már nem is tudom merre járok. Eszembe jut a reggeli álmom. Visszaidézem, és amint a képek megelevenednek előttem, végigfut a hideg a hátamon. Úgy érzem, mintha visszacsöppennék belé és a valóság is olyan ködössé és elmosódottá válna. De mi ez? Mi történik? Valaki a kezemhez ér. Igen, tudom, hogy ő az. Tekintetem lassan fordul felé. Az arca homályos, de érzem, hogy ismerem őt. Ismernem kell. Simogatja a kezem és teljesen megnyugszom. Átadom magam az érzésnek és hagyom, hogy a szívem dobogása eggyé váljon a nyugtató morajlással. Bamm-Bamm. Bamm-Bamm. Lüktet mindenem, mint egy vulkán, ami csak a kitörésre vár. Érzem, valami közeleg. Valami történni fog. Igen, Ő az… megmozdul! Szép lassan felém hajol. Ahogy közelít, a szívem úgy ver egyre hevesebben. Bamm-Bamm. Bamm-Bamm. Képtelen vagyok levenni a tekintetem róla. A szemem az övét keresi, és ahogy egyre közelebb hajol, az arca lassacskán kilép az árnyékból.
Hirtelen hangos csattanás. Furcsa zörejek. Látom már! Tudom ki Ő! Egy szempillantás alatt mindenre emlékezni kezdek. Fél úton a valóság és az álom között érzem, hogy szétszakadt a lelkem és érzem, hogy élni is fáj. Megcsókol és én hagyom. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd megannyi másik követi. Az a fájdalom, ami átjár, szinte csontig hatol. Kitépték a lelkem. Egyedül vagyok. Lassan visszazökkenek a valóságba, fel akarok ébredni, de a fájdalom akkor sem csitul. Képtelen vagyok megmozdulni és körülöttem mindenütt vér. Próbálok kiáltani, de képtelen vagyok rá. Benzinszagot érzek. Fázom. Igen, ez a valóság.
Azt mondják, a földi léted utolsó perceidben lepereg előtted az életed. Sokáig badarságnak tartottam ezt az egészet és még egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mindez akár igaz is lehet. De most… most őszintén bevallom: Azt hiszem tévedtem. Itt fekszem valahol a világ végén az összetört kocsimban az éjszaka leple alatt és senki sem tud rólam. Itt vagyok, és nem tehetek mást, mint hogy figyelem, ahogy a kiömlő benzin próbálja körülölelni a vércseppjeimet. Fogalmam sincs, mi fog történni velem, fogalmam sincs, hogy vár-e odaát valami rám. De egy valamit végre tudok: Tudom, ki vagy! Végre emlékszem rád. Már látom az arcod. Itt vagy mellettem még most is, mégsem láthatlak már újra. Sosem csókollak már meg többé. De remélem, tudod, hogy szerettelek. Egyszer, régen, az éjszaka leple alatt, miközben suhantak a fák és a motor morajlása lassacskán összeolvadt az andalítóan halk zenével. Te simogattad a kezem, megcsókoltál és a szívem olyan hevesen dobogott.
Bamm-Bamm. Bamm-Bamm…Bamm.
09/20090
Az elme rabságában
Igaz történet alapján.
Csöndes őszi délután volt. A nap utolsó erejével még próbálta visszaidézni az elmúlt nyár melegét, de immáron egyre kevesebb sikerrel. Sugarai már korántsem adtak olyan meleget, mint régen. Mégis sokan örültek ennek, hiszen tudták, hogy hamarosan beköszönt a csípős hideg, majd a fagyos tél, aki pedig tehette, még megpróbálta kihasználni ezt a kellemesen napos időt.
Valahol az ország déli részén, az alföld sík tájain is nyüzsgött az élet. Gyerekek seregének ricsaja töltötte be az utcákat, a felnőttek sürögtek-forogtak a ház körül és fentről talán úgy nézhetett ki ez a vegyes forgatag, mint egy felzavart hangyaboly. Nem messze tőlük, a kanyargós külvárosi utcákon éppen egy motor szelte az aszfaltot. Talán a vezetője is tudta, hogy ez az utolsó nap arra, hogy még egyszer felülhessen a kedvenc járgányára és körbeszáguldhassa a környéket, pont úgy, ahogy nyáron minden nap tette. Ez volt a szenvedélye, ezért rajongott amióta csak az eszét tudta. Imádta, ahogy elmosódik mellette a táj, imádta a szabadságot, amit közben átélt és imádta azt a csodás, semmihez sem hasonlítható érzést, amibe már akkor beleszeretett, mikor kisgyerekként először ült fel egy motorra. Talán pont ezek jártak a fejében aznap is. Érezni akarta, ahogy a szél az arcába kap, még utoljára érezni akarta a nap melegét, így hát aznap otthon hagyta a bukósisakját. A nap lemenőben volt, a horizonton piroslott elhalóan, az út pedig éppen abba az irányba fordult. Keze akaratlanul is gyorsítani kezdett, behunyta a szemét, közben pedig érezte a sugarak simogatását és tudta, hogy ez egy olyan pillanat, amit soha nem fog elfelejteni. Majd csönd. Mindent betöltő és áttörhetetlen csönd.
Ez a nap is olyan, mint a többi. Azt hittem egyszer képes leszek megszokni, de úgy látszik tévedtem. Már nem is számolom őket. Olyan ez az egész, mint egy álom, mint a legrosszabb rémálmom. Nem tudom hol vagyok, nem tudom ki vagyok és azt sem tudom, hogy kerültem ide. De a legrosszabb az az, hogy egyedül vagyok. Egyedül az egész világon. Csak én és a mindent betöltő csönd. Úgy érzem nem bírom már tovább. Az utcák, a házak, a terek, a mezők, mindenütt csak csend. Nem hallom a madarakat, nem hallom a szelet, nem hallom az embereket. Mintha meghalt volna minden és csak én maradtam volna itt ezen a világon. Annyiszor próbáltam már felébredni, de ez a groteszk rémálom talán sosem ér véget. Innen nincs menekvés. Bármerre is megyek ugyanaz fogad. Üres házak, élettelen utcák, ismerősnek tűnő, de mégis ismeretlen tájak. Sikoltanék, de tudom hasztalan. Annyiszor megtettem már. Őrjöngtem, ordítottam, sírtam és üvöltöttem, hogy valaki vigyen el innen, valaki jöjjön el értem és valaki szabadítson meg innen. De mindig ugyanaz a válasz: Csak a néma csönd. Tudom mi hiányzik ebből a világból, mégis biztos vagyok benne, hogy éppen arra nem vagyok képes emlékezni, ami a legjobban hiányzik. Akárcsak a házak, én is üresnek érzem magam legbelül. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer ez az egész véget ér és minden olyan lesz, mint régen. Bár fogalmam sincs az milyen lehetett, vagy hogy volt-e egyáltalán. Sírni akarok, mégsem tudok, könnyeim sincsenek. Mintha be lennék zárva egy más világba, ahol semmi nem ugyanaz már. Még én sem. Néhanapján mégis történik valami furcsa: Hangokat hallok. Mintha az égből szólnának, mintha egyszerre jönnének sehonnan és mindenfelől. Legtöbbször nem hallom tisztán őket, de van, hogy egy foszlány mégis ismerősnek tűnik, s ezt súgja: „Szeretünk apa!” Biztosan megőrültem és csak a képzeletem játszik velem, de mégis…azt hiszem ezek a ritka pillanatok azok, amik erőt adnak hozzá, hogy ne adjam fel. Bár fogalmam sincs megváltozik-e valaha bármi is, de én kitartok, mert ki kell tartanom. Valami legbelül azt súgja van miért…
Eközben valahol az ország déli részén, az alföld sík tájain egy anyuka száll ki az autóból két gyermekével egy kórház előtt. A kicsik megszeppent arccal, mégis határozottan lépkednek a furcsa szagú és ijesztően szürke épület folyosóin. Hamarosan megállnak egy csukott ajtó előtt, majd édesanyjuk feléjük fordul, és ezt mondja nekik halkan: -„Menjetek be nyugodtan, míg én megkeresem a doktor bácsit, de ígérjétek meg, hogy nem rosszalkodtok, hanem csendben és halkan olvassátok majd a mesét!” A gyermekek engedelmesen bólintottak, majd a kezükbe nyomott kis képes könyvecskével szép lassan beléptek a nyikorgó ajtón.
- Megjöttünk doktor úr, a srácok már benn vannak. Kérem, mondja, hogy végre van valami jó hír.
- Sajnálom asszonyom, de még mindig nincs semmi változás az állapotában. A testét ért kisebb zúzódások és a felületi sérülések mostanra már teljesen rendbe jöttek, de egyéb változás még mindig nem történt. Nem sok ilyen esetet láttam a praxisom során és meg kell, hogy mondjam, hogy a kollégák is érthetetlenül állnak az eset előtt. Szinte csodának tekinthető, hogy a férje néhány kisebb karcolással megúszta ezt a balesetet, mégis a fejét ért hihetetlenül erős ütés következtében az agyában olyan sérülések keletkeztek, melynek képtelenek vagyunk megjósolni a kimenetelét és a gyógyulási idejét. Lehet, hogy egyik napról a másikra felébred és minden olyan lesz, mint régen, de sajnos, mint már mondtam arra is fel kell készülniük, hogy ez talán soha nem történik meg, vagy ha mégis, akkor előfordulhat, hogy nem fog emlékezni sem önökre, sem másra és talán még a mozgásra sem lesz képes. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de minél tovább tart ez az állapot annál kevesebb az esélye annak, hogy teljesen egészségesen tér majd vissza. Sajnálom. De nem szabad feladni a reményt, hisz történnek még csodák.
- Tudom…és kitartunk a végsőkig. Vissza kell, hogy kapjuk, a gyerekeknek szükségük van az apjukra és…nekem is…
Eközben a szobában:
- „És itt a vége, fuss el véle.”
- Nagyon szép mese volt ez a mai.
- Szerinted hallotta?
- Biztos vagyok benne, anyu is azt mondja, hogy azért olvasunk neki, mert hallja, csak most alszik és nagyon nehéz neki felébrednie.
- Fogd meg te is a kezét, hátha az segít!
- Szeretünk apu!
- Szeretünk apu!
Az ágyon egy mozdulatlan férfi feküdt, körülötte gépek, fejét nagy kötés borította, tűszúrástól kék kezeit pedig két megszeppent kisfiú tartotta. A műszerek ritmikus pittyegését csak a gyerekek halk suttogásai törték meg. Mégis…az avatott tekintetek észrevehették az élettelennek tűnő férfi szeméből legördülő kis könnycseppet.
09/20090
Két ember és maga a nagybetűs élet
Két ember hétköznapi (?) története, avagy: az élet írta mesék vége nem mindig happy end.
Szereplők: egy fiú és egy lány.
Napjaink.
1. szakasz: A mérhetetlen boldogság. Helyszín: Fiú lakása, hálószoba, franciaágy.
Lány: - Annyira jó itt veled. Sosem voltam még ilyen boldog. Nem akarok elmenni innen. Szoríts magadhoz még erősebben és mondd újra, hogy Szeretsz. Sosem tudnék betelni vele.
Fiú: - Szeretlek! És hidd el nem is foglak elengedni soha. Ezt most megígérhetem. Örökké melletted leszek. Veled akarom eltölteni minden egyes napomat ebben az életben. Mióta ismerlek, úgy érzem megtaláltam a másik felem. Bújj ide.
Lány: - Milyen gyorsan ver a szíved. Ez miattam van? Szinte majd kiugrik. Remélem bírni fogja a megterhelést, mert még hosszú éveken át kell elviselned engem ugye tudod?
Fiú: - Ez azt jelenti, hogy te is ugyanazt gondolod, mint én? Nem ijedsz meg, ha azt mondom, hogy veled akarom eltölteni életem hátralévő napjait? Úgy érzem révbe értem. Az állandó keresés véget ért, mert megtaláltalak. Megígérem neked, hogy örökké szeretni foglak.
Lány: - Ha bárki más mondta volna korábban biztosan megijedtem volna, de most nem. Veled nem. Boldog vagyok. Miattad. Ha rajtam múlik, így lesz, ezt megígérhetem. Most pedig add a kezed és hallgasd meg, hogyan kalimpál érted az én kicsi szívem.
2. szakasz: A kételkedés. Helyszín: Kis utca a város szélén, nem messze a lány lakásától.
Lány: - Este elmegyek a csajokkal egy kicsit kikapcsolódni, ugye nem baj?
Fiú: - Persze, hogy nem, akkor addig én is kitalálok majd valami programot. Na és mit fogtok csinálni?
Lány: - Hát valószínű beülünk valahova, jönnek páran a volt osztálytársak közül is, megiszunk valamit, beszélgetünk, utána talán bulizunk egyet, de még nem tudom.
Fiú: - Volt osztálytársak? Ugye az a srác nem lesz ott, aki mindig bámul, mikor meglát téged? Apropó srácok, kik lesznek még ott? Én még csak képről ismerem őket, elmehetnék, úgysincs programom estére és a többiek se érnek rá, úgyhogy szabad vagyok. Na, mit szólsz?
Lány: - Jajj szívem, ez most főleg ilyen csajos este, meg tudod megbeszéltük, hogy kell néha egy kis kikapcsolódás külön-külön is mindkettőnknek. Ne aggódj nem lesz baj. Ott lesz a Peti meg néhány barátja, és ha akar, bámuljon csak nyugodtan, engem nem érdekel.
Fiú: - De engem igen! Ő csak ne nézegessen, legutóbb is majd kiesett a szeme mikor elmentünk mellette az utcán. És a többi pasi? Féltelek… Had menjek el veled! Ugyanúgy bulizhatsz a csajokkal, csak legalább ezek az éhenkórászok nem csorgatják rád a nyálukat.
Lány: - Nem! Ne félts már ennyire. Tudok magamra vigyázni. Vagy nem bízol bennem? És ha tetszem nekik, akkor mi van? Tudom, hogy kezeljem őket.
Fiú: - Várj már meg, na. Ne siess, beszéljük meg. Féltelek persze, de csak mert Szeretlek. És jó lenne, ha elmehetnék veled. Végtére is egy pár vagyunk…
Lány: - Na szia, majd hívlak ha hazaértem és nem leszek túl fáradt.
3. szakasz: A békülés. Helyszín: Fiú lakása, nappali, kanapé.
Lány: - Nagy semmi volt a tegnap este. A csajok fele el sem jött, a fiúk pedig hamar kiütötték magukat. Nem nagyon tudtam senkivel beszélgetni, unalmas volt és kiábrándító. Pedig olyan jól elterveztük és annyira beleéltem magam, erre tessék.
Fiú: - Ahan.
Lány: - Most mi a baj? Még mindig a tegnapi miatt duzzogsz? Látod, itt vagyok, élek, nem történt semmi bajom és semmi más sem történt. Szó szerint semmi. Tudom, hogy csak óvni akarsz, de ennyire nem kell. Szeretlek te kis buta, ne légy már morcos. Itt vagyok veled, na nézz már rám.
Fiú: - Mért nem tudok én haragudni rád? Talán mert túlságosan Szeretlek. Na jó, beismerem, talán kicsit túlreagáltam, de akkor sem szeretem, ha idegen pasik társaságában vagy nélkülem, főleg olyanokéban, akikről tudom, hogy szeretnének tőled valamit.
Lány: - Jajj te. Tudod, hogy csak te létezel számomra és ez így is marad, míg világ a világ. Felesleges aggódnod emiatt, mert ha a szőke herceg jönne értem fehér lovon, akkor is hazaküldeném, mert nekem már van egy hercegem. Még ha néha kicsit duzzogi is.
Fiú: - Imádlak!
4. szakasz: A titok. Helyszín: Lány lakása. Lépcsősor a bejárati ajtó előtt.
Lány: - Hát te? Ha tudtam volna, hogy ma is jössz, akkor itthon hagyom a kulcsot a lábtörlő alatt és be tudtál volna menni, nem kellett volna itt fagyoskodnod a lépcsőn.
Fiú: - Nálam hagytad a telefonod. Tegnap. Kaptál egy üzenetet.
Lány: - Oké, köszi, hogy áthoztad, de gyerünk már be, mert megfagyok!
Fiú: - Nem, még nem. Azt akarom, hogy olvasd fel az sms-t.
Lány: - Micsoda? Miért? Te elolvastad?? Azért ez már túlzás, nem gondolod?
Fiú: - Azért olvasd csak fel nekem. Gyerünk…
Lány: - „Szia, csak azt akarom, hogy nagyon jó volt a…”
Fiú: - Gyerünk, folytasd, hallani akarom! Tovább!
Lány: - Nem, én ezt nem akarom, úgyis olvastad, akkor meg minek?
Fiú: - Mert hallani szeretném, érted? Folytasd, addig nem megyek el innen, míg végig nem olvasod.
Lány: - „Szia, csak azt akarom, hogy nagyon jó volt veled szombat éjjel, megérte lelépni abból az unalmas társaságból, remélem máskor is feljössz, meg egyébként is… itt maradt valamid, ami nélkül elég hideg lehetett hazafelé ez az őszi éjszaka. Peti„ Figyelj, ez nem az, aminek gondolod, csak…
Fiú: - Nincs csak, ez épp elég konkrét, nincs is több kérdésem, tessék itt a telefonod, menj be, mert megfázol. Szia.
Lány: - Kérlek ne, ne hagyj így itt, megmagyarázom, nem volt semmi, tényleg, higgy nekem…Szeretlek.
Fiú: - Legalább annyira, mint ezt a srácot aznap éjjel, mi? Na jó, én megyek. Szia…
5. szakasz: A szakítás. Helyszín: Fiú lakása, konyha.
Fiú: - Örülök, hogy eljöttél, gondolom tudod mit szeretnék mondani, ne is nagyon húzzuk tovább, nem akarom megnehezíteni egyikünk dolgát se, ne tegyük még ennél is fájdalmasabbá ezt az egészet. És kérlek, ne magyarázkodj itt nekem, ennél kiábrándítóbb dolog nincs is.
Lány: - Én nem tudom mit mondjak. Szeretlek, ezt úgyis tudod. Az csak…megtörtént. Sokat ittunk, táncoltunk és…
Fiú: - Nem, nem akarom hallani, hagyd abba! Így is úgy érzem, majd kiszakad a szívem, nem akarom, hogy még meg is forgasd benne a tőrt. Megtetted, ezzel egy időben pedig eldőlt, hogy mi lesz kettőnkkel. Ha ennyit jelentettem neked, akkor itt nincs miről beszélni többet. Bár nem tudom fogok-e még bízni valakiben valaha. Én tényleg azt hittem te vagy az. Én tényleg azt hittem veled maradok örökké. Erre tessék. Azt mondod, féltékeny vagyok, azt mondod, eltúlzom és mégis minden egyes félelmem igaz volt. Mit várhatnék ezután? Hogy bízhatnék újra benned?
Lány: - Én…sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Az elmúlt napokban csak kettőnkre gondoltam és nem akarom, hogy vége legyen, nem bírnám elviselni. Kérlek, adj még egy esélyt. Minden igaz volt. Tényleg veled akarok lenni.
Fiú: - Gyere ide. Közelebb. Még közelebb. Hunyd le a szemed. Most pedig csókolj meg. Igen, jól hallottad. Ez volt az utolsó csókunk. Ezek a könnycseppek itt a szememben pedig a szép emlékeink. Lassacskán mind a padlóra hull. Sajnálom…
Lány: - Én is… Sosem akartam, hogy így legyen. Remélem, tudod. Emlékezz majd néha rám…
6. szakasz: 2 év múlva, véletlen találkozás. Helyszín: Park.
Lány: - Szia! Te vagy az? Te jó ég!
Fiú: - Hűha, szia. De rég nem láttalak, sokat változtál. Mi újság veled?
Lány: - Éppen errefelé volt dolgom, de köszi, jól vagyok. Fél éve együtt élek valakivel, új munkahelyem van, nincs sok szabadidőm, de legalább jobban keresek, mint az előző cégnél. Na és veled mi a helyzet? Csak itt ücsörögsz egyedül? Vársz valakit?
Fiú: - Nem, nem várok senkire, egyszerűen csak szeretem a tavaszi levegőt és jó az idő. Én még mindig ugyanott dolgozom, szeretem azt a helyet. Még mindig nem fizet jól, de legalább van időm kikapcsolódni.
Lány: - Mindig mondtam, hogy hagyd ott, ki tudja, mi lenne, ha kiléptél volna, lehet, hogy már valami világhírű tudós vagy felfedező lennél. Na és a nőkkel hogy állsz? Van valakid?
Fiú: - Nincs, jó ez így egyedül.
Lány: - Na és mióta nincs? Ó bocsi, semmi közöm hozzá és egyébként is minek faggatlak itt, amúgy is rohanok, de örülök, hogy láttalak, tényleg jó volt újra látni téged.
Fiú: - Én is örülök, hogy összefutottunk, további sok sikert a munkádhoz. Ja és egyébként a kérdésedre a válasz: két éve.
7. szakasz: A váratlan telefonhívás. Éjjel, három hónappal a parkban történt találkozás után.
Fiú: - Igen, tessék!
Lány: - Szia…te vagy az? Én…én nem tudtam kit hívjak, nem akarlak zavarni, csak beszélnem kell valakivel és az ujjaim automatikusan a te számod pötyögték be.
Fiú: - Most eléggé meglepődtem, de semmi gond. Mesélj, ugye nincs semmi komoly baj?
Lány: - Nem tudom, kihez fordulhatnék. Végignéztem az eddigi életem és úgy éreztem csak benned bíztam igazán valaha is. Fogalmam sincs, mit tegyek, romokban minden. A barátom lelépett, itt ülök egy bútorok nélküli üres lakásban egyedül és azt kérdezem magamtól hol rontottam el? A munkahelyemet otthagytam, nincs állásom, nincs pénzem, nincs életem. Nyelem a könnyeimet, és annyira hülyén érzem magam most.
Fiú: - Te jó ég. Nagyon sajnálom, nem is tudom, mit mondhatnék. Hidd el, minden rendbe jön hamarosan. Tudom. Én is átestem már ezen és bármilyen nehéz is menni kell tovább. Fel kell állni, leporolni magad és csak azért is kitartani és küzdeni. Erős lány vagy, tudom, hogy menni fog.
Lány: - Köszönöm. Te mindig annyira jó voltál hozzám. Az utóbbi időben újra meg újra csak az jár a fejemben, hogy miért hagytalak elmenni, hogy miért engedtelek el… Ha visszapörgethetném az időt, minden más lenne. Nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem én még mindig…Szeretlek… Csak nemrég eszméltem rá, hogy mit is mondtál utoljára, mikor összefutottunk a parkban. Két éve. Két éve voltál egyedül. Nem volt senkid mióta szakítottunk. Istenem, te tényleg komolyan gondoltad. Megígérted, hogy nekem adod a szíved egy életen át és ezt be is tartod. Csodállak. Életem legbutább lépése volt elhagyni téged és bár nem kérhetem, hogy bocsáss meg, mégis minden porcikám erre vágyik. Tudom, hogy semmi jogom most az éjszaka közepén egyszer csak felhívni téged és ilyeneket mondani, de meg kellett tennem. Kérlek, mondd, hogy van esély…
Fiú: - Hát nekem…
Hirtelen a háttérből egy érzéki női hang hallatszik: - Na, kivel beszélsz ennyit? Gyere már! Bújj ide mellém. Kezdek fázni.
09/20090
Egy szuperhős naplójából...
Egy újabb hosszú nap vége. Huszonnégy óra csupán, nekem mégis éveknek tűnik. Már nem is számolom mennyi telt el mióta elhatároztam, hogy írni kezdek. Bár ennek az egésznek az értelmetlen mivolta még mindig mosolyt csal az arcomra. Minden egyes megírt oldal után kitépem a gondolataimmal teli lapot a kis könyvecskémből és elégetem. Túl nagy titkok ezek ahhoz, hogy csak úgy szem előtt maradjanak. Senki sem tudhatja meg ki is vagyok valójában. Soha. Rejtőzködnöm kell, míg világ a világ. Van egy arcom, amit rengetegen ismernek. Átlagember vagyok. Felkelek, felöltözöm, beszállok az autómba és munkába indulok. Robotolok reggeltől estig, majd hagyom, hogy a főnök kitöltse rajtam a dühét, ahogy minden nap teszi. Én pedig csak tűrök és bólogatok. Pedig ha tudná... De nem fogja soha. Ahogyan más sem. Beülök a kocsimba, hazavezetek, leülök az asztalom elé és olvasni kezdek. Pár óra és elálmosodom. A reggel gondosan megvetett ágyam már hívogat, lefekszem és szinte rögtön álomba merülök. Hét-nyolc óra alvás után az ébresztő zord hangja kelt és a jól ismert mókuskerék kezdődik elölről. De ez az egész csak a látszat...
Nem vagyok átlagember. Valójában fogalmam sincs, mi vagyok. Már sok-sok emberöltőnyi ideje volt, amikor először rájöttem, hogy mikre vagyok képes. Gyerekként hihetetlenül élveztem. Úgy tűnt megnyílik előttem a világ és minden az enyém lehet. De el kellett rejtenem, amit tudok. El kellett rejtenem, aki vagyok. A szüleim azt mondták csak engem védenek vele, de én nagyon sokáig nem tudtam beletörődni ebbe. Ajándékot kaptam az élettől, miért nem használhatom hát ki? Hosszú évek kellettek, míg rájöttem a válaszra. Sajnos akkor már nem tudtam odaszaladni édesapám lába elé zokogva, hogy "igazad volt...már értem." De remélem tudta és remélem, ha van túlvilág, akkor látja, hogy kivé (mivé) lettem. S bár fogalmam sincs merre tartok, azt tudom, hogy ők büszkék lennének rám. Ez az a tudat, ami átsegít minden egyes napon, ami a látszattal ellentétben nem csak munkából áll.
Nem vagyok átlagember. Sosem alszom. Számomra egy nap nem csak huszonnégy órából áll, mivel sosem ér véget. Számomra az egész élet egy nap. Egy nap, ami maga az örökkévalóság. Mert örökké élek. Amíg világ a világ és talán még utána is. A fejemben egyszerre hallom a világ összes fájdalmát. Hallom, ha a világ másik felén katasztrófa történik, hallom, ha egyszerre száz ember sikolt a félelemtől. Hallom, ha valaki az életéért könyörög és hallom azt is, hogyha bárhol a világban valaki segítségért kiált. Nem tudom miért és azt sem tudom hogyan. Már nagyon rég nem keresem az okokat és a miérteket. Egyszerűen csak érzem a világ összes fájdalmát. Nagy teher ez egy embernek... Sokkal nagyobb, mint a világ bármilyen más terhe. Amikor megjelent ez a képesség azt hittem nem fogom kibírni. Olyan kínzó belülről emésztő fájdalmat éreztem, amit valószínű még egy lény sem érzett ebben a világban. Egyszerre több ezer hang kiált segítségért, egyszerre több ezer ember az, akiknek pillanatok múlva már nem fog dobogni a szíve. És ez mind egyszerre zsongott a fejemben elnyomva minden mást, ami a léttel kapcsolatos. Nem maradt más csak a fájdalom. Hónapok kellettek mire meg tanultam irányítani, fókuszálni, kiszűrni, kezelni. Ma már senki sem látja rajtam, de belül ugyanúgy hallom a sikolyokat. Mindenkiét. Az egész világ segítségért kiált. Én pedig egyedül vagyok, mint ahogy örökké egyedül is maradok.
Beszállok az autómba és munkába indulok. Teszem ezt minden reggel, pedig tudom, hogy az én munkám korántsem ez. De kell egy álca. Kell egy jelmez és egy kitalált személyiség, amivel beolvadhatok és átlagosnak tűnhetek. Átlagosan unalmasnak. Az az 'én', akit az emberek látnak egy senki. Egy hétköznapi szürke egér, aki a minimálbérért dolgozik. Egy olyan ember, aki mindent eltűr, sosem panaszkodik, és aki mindenkire rámosolyog még akkor is, amikor éppen szidják. Vannak barátaim, de akit ismernek, az nem én vagyok. Bár olykor már magam sem tudom, ki vagyok valójában. Hétvégente elmegyünk sörözni, jókat beszélgetünk, nézzük a betévedő nőket és néhány korsó sör után már viccesen el is kezdjük szétosztani a felhozatalt. Próbálok átlagos lenni, de ez sosem tett boldoggá. Álarcot viselek és igazán közel senkit nem engedek magamhoz. Tizenöt év elteltével már nem elég, ha máshogy hordom a hajam, vagy ha varázsolok pár ősz hajszálat. A barátok előbb-utóbb úgyis észrevennék, hogy nem öregszem így kénytelen vagyok tovább állni. Új hely, új munka, új lakás, új autó, új személyiség, új álarc és új barátok. Csak pár dolog nem változik: A sikolyok a fejemben, a világ fájdalma és a magány, amit nap mint nap érzek, és amit örökké érezni fogok...
Mert magányos vagyok. Nagyon. Talán a világ legnagyobb titkát őrzöm és nem oszthatom meg senkivel. Egy átlagember képtelen lenne megérteni mindazt, amire képes vagyok, és amit érzek. Az emberiség nincs még kész rá. Talán majd egyszer. S bár nem oszthatom meg senkivel, mégis néha valahogyan ki kell engedni magamból ezt a rengeteg titkot, különben úgy érzem, szétrobbannék. Tudom, hogy lehetetlen, de nem is a testemnek nehéz a teher. A lelkem nem bírja már. Rengetegszer hittem, hogy már meghalt bennem az a rész, de újra meg újra ráébredek, hogy ha mélyen is, de valahol még mindig bennem él. Ezért kezdtem el írni. Soha senki nem olvassa el ugyan, mégis minden egyes nap mikor befejezek egy oldalt úgy érzem kicsit könnyebben lélegzem. Szabadabb lettem. Úgy tűnik nekem már csak ez maradt. Én, a titkom és egy papírlap, ami hamarosan semmivé foszlik.
Vicces, ahogy az emberek elképzelik a hősöket. Piros palást, testhez simuló egyenruha, izmos test, megnyerő sármos arc. Mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk és az oda sereglett tömeg körbe gyűlve tapsolja, miközben a sérülteket menti ki az égő kocsi roncsból. De ez az egész csak mese... Nekem nincs sem egyenruhám, sem sármos arcom, sőt még izmos sem vagyok. Felemelek több tonnát egyszerre ha kell, de nem az izmaim miatt. Ez valami más... Ugyan ott vagyok, ahol kell, de nem lehetek ott mindenütt. Egy embert megmentek, de a világ másik felén épp abban a pillanatban hal meg száz. Tudom, mert hallom a sikolyaikat a fejemben. A legnehezebb felismerés talán mégis az volt ebben az egészben, hogy nem menthetek meg mindenkit. Ebbe még ma sem voltam képes beletörődni teljesen. Bárcsak hatalmam lenne minden egyes fájdalmas sikolyt életteli mosollyá varázsolni a halál helyett. De ehhez nincs elég erőm, sosem volt és sosem lesz. Minden nap döntenem kell, hogy aznap ki marad életben. Nem szeretek dönteni. Nem az én tisztem. De olyankor mindig eszembe jut, amit édesapám mondott halála előtt pár évvel: "Fiam...nem menthetsz meg mindenkit, de van, akit igen. Minden nap lehetőséget adhatsz valakinek, hogy tovább éljen és boldog legyen. Gondolj bele. Hány emberéletet menthetsz meg egy év alatt és mennyien halnának meg, ha te nem lennél. Dönts mindig jól. Érezni fogod mi a helyes. Nem menthetsz meg mindenkit, de nem is kell." Amikor ezekre a szavakra gondolok, kicsit könnyebbnek érzem a terhet, amit cipelnem kell minden egyes döntésem előtt. És hogy tapsol-e a tömeg mikor kimentem a sérülteket az égő kocsi roncsból? Soha. Hisz nincs is tömeg. Amikor ott vagyok, az emberek nem látnak. Senki sem lát. Élem hétköznapi unalmas álca életem és a sikolyokat hallgatva azon töprengek, kit mentsek meg ma... Próbálok helyesen dönteni és mikor meghoztam a döntést kiszűröm a hangot a káoszból. Olyankor egy pillanatra minden elcsendesül. Nem marad más csak én és az az egyetlen félelemtől reszkető lény, aki tudja, hogy pár perc múlva eléri a halál. Becsukom a szemem és ennyit suttogok halkan: "Ne félj, nem lesz semmi baj." Nem tudom hallja-e, de nem is számít. Mire kimondom, már ott is vagyok. Nem fordulok be a telefonfülkébe ruhát cserélni, nem repülök a magasba a felhők fölé a célpontot keresve. Sőt...meg sem mozdulok. Akik látnak, nem vesznek észre semmi feltűnőt. Végzem az unalmas hétköznapi munkámat az unalmas hétköznapi öltönyömben. Közben mégis az égő roncs mellett vagyok, és a kezem nyújtom a halálfélelemtől reszkető embernek. Nem lát, mégis kapaszkodik belém. Talán valami tudat alatti életösztön lehet. Nem tudom. Amikor közel a halál megnyílik valami egészen más sík... Ebbe kapaszkodik mindenki. Hisz élni akar. Pár másodperc telik csak el és már kinn is van a kocsiból. Akik arra jártak csak azt látták, hogy egy véres, égő ruhás ember mászik kifelé egy fejtetőre borult kocsiból. Odarohannak, hívják a mentőt és biztatják, hogy nem lesz semmi baj. De ő ezt már jól tudja. Súgta neki valami belső hang. És bár tudom, hogy lehetetlen mégis mintha rám nézne, miközben a roncs mellett állok. Ez az a perc, amikor megállok és elmosolyodom. Ez az a pillanat, amikor tudom, hogy megéri. Senki vagyok, nincs nevem, nincs életem, nincs jövőm. De célom az van: Megmenteni, akit csak tudok, hogy újra átélhessem ezt a pillanatot.
Mi vagyok én? Szellem? Csodalény? Az élet védelmezője? Magam sem tudom. Miért nem osztom meg a titkom senkivel? Mert egyszer már megtettem. Balga módon megosztottam valakivel, aki akkor azt mondta nekem, hogy nem vagyok én más csak egy eltévedt angyal... Hittem neki. Akkor tanultam meg mit jelent az az érzés, hogy szeretni. Akkor tanultam meg mit jelent az a szó, hogy félelem és akkor döbbentem rá, hogy mit éreznek azok az emberek, akik elveszítik azt, akit a legjobban szeretnek. Ezernyi sikoly tombol a fejemben évszázadok óta, mégis egyetlen érzés képes túlkiabálni őket még ma is. De ez egy hosszú történet. Talán majd holnap. Talán egy újabb lapon. Most befejezem. Összegyűröm a lapot és elégetem. Mennem kell. Hisz ez vagyok én. A hős, akit senki se lát. A hős, akinek nincs élete. Az angyal, aki egyszer szeretett. Egy árny, aki köztetek jár, mégsem látja senki.
09/20090
A szomorúságról, a boldogságról
Azt hiszem ez az a téma, amiről szinte mindenki tudna mesélni naphosszat, hisz akár szeretnénk, akár nem, életünk egyik meghatározó része. Én most mégis megpróbálom egy más, saját megvilágításban leírni a tapasztalataimat erről az érzésről, a miértjéről, az ellentétéről, a boldogságról és arról, hogy hogyan tehetünk ellene a legegyszerűbb eszközzel: A saját akaratunkkal. A címet elolvasva biztos lesz, akinek Márai Sándor Füves könyve ugrik be, hisz ő írt hasonló dolgokról hasonló stílusban, így ha a lentebb olvasható írásban érződik néhány ismert író gondolata az nem véletlen. Márai, Müller Péter és még sokan mások próbálták megtalálni a választ a miértekre és a megoldást a mai generáció örök szomorúságára. S hogy mire jutottak? Arra, hogy talán a megoldás közelebb van, mint gondolnánk.
Ha kertelés nélkül kijelentem, hogy az utóbbi években (évtizedekben) az ország egyre inkább a szomorúság országa lett, akkor nem sokat tévedek. Egyre kevesebb a boldog ember, egyre kevesebb a spontán mosoly. Egyre több viszont a depressziósok, öngyilkosok, válások és a családbeli gondok száma. Hogy ennek mi a társadalmi oka azt sokan sokféleképp próbálták megmagyarázni és itt a fórumon is nem egy írás született már a témában, így ebbe én mélyen nem mennék bele és nem is emiatt kezdtem neki ennek a gondolatsornak. Ami viszont bizonyos, hogy az utcára kilépve is csak elvétve látni mosolygós embereket, mindenki gondterhelt, rohan, siet, a napi rutint követve próbál lépést tartani az idővel, hogy juthasson pár perce magára vagy a családjára a nap végén. De miért van ez így? Miért nem mosolygunk, miért nem örülünk már az olyan egyszerű, mégis csodálatos dolgoknak, mint a napsütés, a nyár, egy jó zene, egy finom vacsora, egy ölelés, egy kedves szó, egy mosoly?
A baráti körömben lévő emberek (és olykor az idegenek is) mindig hozzám fordulnak, ha baj van. Ha szomorúak, ha úgy érzik nem tudnak megoldani egy gondot vagy problémát, akkor nekem mesélik el azt, amit egyedül nem tudnak leküzdeni. Így hát sokszor sokféle problémával találtam szembe magam és mindig próbáltam a lehető legjobb tanácsot adni. Sokakkal ellentétben sosem untam rá, sosem éreztem azt, hogy elegem van mások életének a gondjaiból, hisz ha segíthetek másokon, akkor egyúttal magamon is segítek és a saját életembe is kis örömöt csempészek ezzel. Kezdetben nem értettem miért mindig hozzám jönnek, és miért bíznak meg bennem ennyire, de aztán mikor megkérdeztem, csak ennyit mondtak: "Mert te segítesz máshogy látni a dolgokat és a tanácsaid tényleg könnyítenek a gondokon." Ezek után kérdezhetnénk, hogy mik ezek a csoda tanácsok, miket mondok nekik és mivel értem el azt, hogy hosszú-hosszú évek után is még mindig hozzám fordulnak, mikor baj van. A válasz pedig egyszerű: Emlékeztetem őket olyan elfelejtett, mégis alapvető dolgokra, amik nélkül az emberi (boldog) élet egyszerűen képtelen működni hosszabb távon. Ez az írás pedig valójában azért születik, hogy a jövőben bátran mutathassam meg azoknak az embereknek/barátoknak, akik majd elkeseredettségükben hozzám fordulnak tanácsért, és persze magamnak is. Lesznek idők, amikor majd én fogom olvasni ezeket a sorokat, hogy erőt merítsek belőlük és ne adjam fel. Mert bármennyire is nehéznek tűnik néha, de megéri nyitott szemmel (és szívvel) járni ezen a világon (Don't give up. Life is worth it!) Mindezek ellenére bármennyire is úgy tűnik, de én sem tudok csodaszert. Ugyanúgy elkeseredem, ugyanúgy feladom néha, ugyanúgy belefáradok és ugyanúgy sírok én is, ha fáj. Az érzelmek vezérelte életnek ára van: Sokkal több a fájdalom és sokkal jobban szenvedünk, ha valami fontosat elveszítünk, vagy valami véget ér. Én mégis azt hiszem, hogy mindezek ellenére sem szabad soha feladni, hisz épp abban rejlik az emberi élet szépsége, hogy sosem tudhatod mit sodor eléd a következő nap, óra vagy akár perc. Most pedig elmesélem hogyan is látom én a szomorúságot és a boldogságot. Le kell szögeznem, hogy ez mind saját vélemény, sokan gondolhatják másképp és ezzel nincs is semmi baj. Azt viszont tudom, hogy nekem nagyon sokat segít az, hogy képes vagyok így szemlélni a dolgokat és az életet.
Egy dolog bizonyos: A szomorúság legalább annyira az életünk része, mint a boldogság. Nem létezhetnek egymás nélkül, mint ahogy a férfi sem nő nélkül. Ez az első dolog, amit meg kell értenünk ahhoz, hogy a negatív érzések ellen tenni tudjunk. Persze mindenki boldog szeretne lenni, ki az az ember, aki arra vágyik, hogy szomorú legyen? Senki nem keresi, mégis mindig megjelenik, és olykor visz magával mindent, amit szerettünk, vagy ami fontos volt. Az élet kiszámíthatatlan. Van ki többet, van ki kevesebbet él át belőle, de mindenki tudja milyen is az úgynevezett gödör alján lenni. Amikor lentről szemléled a dolgokat úgy tűnik, hogy sosem jutsz ki onnan. Minden sötét és komor, ha a múltra gondolsz csak a rossz dolgok jutnak eszedbe. Belenézel a tükörbe és fogalmad sincs ki az, aki visszanéz rád. Nem tetszel magadnak és úgy érzed másnak sem tetszel. Nekikezdenél valaminek, de az utolsó pillanatban megtorpansz, mert hisz úgysem sikerülne. Otthon ülsz és az elmúlt boldogságon, az elveszett érzéseken keseregsz, azt mondod semmi sem lesz a régi már. Aztán egyszer csak magad sem tudod hogy, de újra kisüt a nap. Meglátsz valami szépet és ismét mosolyogsz. Elrángatnak a barátok és újra kezded jól érezni magad, olykor néhány percre már nem is gondolsz a rosszra, amit nemrég éltél át. Telik az idő, és ha te is akarod, szép lassan újra szárnyra kapsz, kinyitod a lelket és újra mersz élni. Az pedig csak tőled függ, hogy ez az idő milyen hosszú lesz. Sokan mondják, mikor magad alatt vagy, hogy ne add fel, csak idő kell és minden sokkal jobb lesz. Olykor már elcsépelten is hangzik és valójában nem is teljesen igaz. Az idő magában mit tesz? Telik, hisz ez a dolga. De attól, hogy eltelik egy perc, óra, nap az emberek még nem lesznek jobban. Csak egy módon segíthetsz jobban érezni magad: Ha felállsz, leporolod az elveszettnek hitt énedet és újra élni kezdesz. Tehát mi segít? TE! Az idő csak egy hű társ, aki melléd szegődik az utad során. Te magad segíthetsz magadon: Idővel. De önmagában az idő sosem fog segíteni rajtad. Ha olyan embernek mondják ezt az elcsépelt mondatot, aki nem akar segíteni magán azon nem hogy az idő, hanem senki sem fog tudni. Merni kell újra bízni, merni kell újra remélni, hisz ebben az életben pont az ad reményt, ami kételyt is: Hogy semmi sem állandó. Ha szomorú vagy csak látnod kell, hogy ez nem tart örökké. Nem is múlik el egy pillanat alatt, de ha képes vagy elhinni, hogy ez megváltozik, akkor az ehhez szükséges idő egyből a felére rövidül.
A magyar nyelv olykor sokkal többet árul el, mint hinnénk. Azt mondod: "Magam alatt vagyok." Tehát van egy valódi, boldog éned és van egy jelenlegi, szomorú éned, aki a vidám önmagad alá került. Tehát elfojtottad, elnyomtad. Ez az, amit az embereknek tudni kell észrevenniük.
Leírom, hogy tekintek én az életre. Mindannyian emberek vagyunk, mindannyian ugyanúgy születtünk és minden ember életének célja egy: Boldognak lenni, boldogan élni, küzdeni az álmainkért és megvalósítani a céljainkat. A földi lét síkján minden egyes ember célja ez. Az a baj, hogy ezt mára már elfelejtettük. Elfelejtettük, hogy kell boldognak lenni és szeretni. Minden nap ugyanolyan, rutinná vált az élet, rutinná vált a munka, lassan már a család is. A vágyainkat a média diktálja és elhiteti velünk, hogy nem vagyunk olyan jók, mint a többiek, ha nincs új kocsink, ruhánk, tévénk. Ez egy olyan változás, amin te, aki egymagad olvasod most ezt az írást nem tudsz segíteni. De magadon segíthetsz, mindezek ellenére boldog lehetsz. Csak fityiszt kell inteni a világnak és mindig meg találni a napodban azt az örömöt, ami mosolyra késztet.
Játszunk egy kicsit! Képzeld el, hogy a jelenlegi korod már idősnek számít. Mintha egy más bolygón élnél és ott az a kor, ahány éves most vagy felér mondjuk egy itteni nyolcvannal. Most csukd be a szemed és néz vissza az eddigi életedre. Benned él a tudat, hogy életed javát leélted, több cél és álom megvalósítására már nem sok esély és idő van. Erőt már csak a múltbéli tetteid és legfőképp emlékeid adhatnak és az, amit alkottál az évek folyamán. A család, a társad, az unokák, a házad, bármi, amit te értél el. Egy idős ember már csak az emlékeinek és a szeretteinek él. Gondolj bele, hogy te is ilyen vagy. Nézz vissza...vajon úgy élted le az életedet, ahogy elképzelted? Nekivágtál mindennek, amiről álmodoztál, és amit szerettél volna megpróbálni? Megtettél ott és akkor mindent, amit szerettél volna vagy megtorpantál és az óta is bánod? Küzdöttél azért az emberért, akit igazán szerettél vagy feladtad és az óta sem találod ugyanazt az érzést? Mertél-e önmagad lenni, mertél-e harcolni és képes voltál-e úgy élni, hogy semmit sem bánsz? És ami a legfontosabb: Ha visszanézel, boldognak látod önmagad és mosolyogsz az emlékeidben elveszve? Ha igen, akkor eddig semmi újat nem mondtam, hisz ezeket mind tudod. De ha a válasz nem, akkor még nem késő: Változtatnod kell, hisz egy ember életének csak egy célja van: Boldognak lenni. Hogy mi van utána nem tudni, de amíg élünk, és amíg ezen a bolygón vagyunk, addig meg kell tennünk mindent, amire vágyunk. Persze ennek is vannak határai, nem élhetsz meggondolatlanul és eszeveszetten, nem törhetsz be egy boltba azzal az indokkal, mert ott a kedvenc géped, amire vágytál. De mindig és mindent meg kell tenni, amit a szíved súg, hisz még mindig jobb próba közben elbukni, mint próba nélkül elfutni és később évekig azon bánkódni, hogy miért nem vágtál neki mégis. S ha pedig majd visszanézel, azt kell, hogy lásd, hogy semmit nem mulasztottál el és semmit nem bánsz. Ekkor pedig boldog leszel és teljes lesz az életed.
Most pedig pár apró trükk, amik hihetetlenül fontosak, mégsem törődik velük senki. Először is: Az apró örömök. Nem egyszer írtam már ezekről ebben a cikkben is és az előzőekben is, hisz ezek talán a legfontosabbak. Ezekből meríthetsz erőt az utad során, ezek segítenek kitartani, míg küzdesz, és el nem éred azt a mélyebb boldogságot, amit hajszolsz. Ha valaki nem képes örülni az élet apró csodáinak, akkor az szinte mindig szomorúnak érzi majd magát. Elkeseredetten szeretne boldog lenni, de képtelen rá, hisz nem tudja meglátni azt a sok kicsit, amikből lesz majd a nagy egész. De aki képes észrevenni ezeket az vonzza majd magához a jót. Az arcára mosoly ül, a szeme csillogni kezd és az emberek is szívesen beszélgetnek vele, hisz érzik, ahogy sugárzik belőle a boldogság. Köztudott, hogy legtöbben olyanokkal szeretjük körülvenni magunkat, akik vidámak, kedvesek, mosolygósak és boldogok, hisz belőlük mi is erőt nyerünk. Ki szereti egy szomorú emberrel tölteni a napot? Senki, hisz a szomorúsága könnyen átragad ránk, szinte érezni, ahogy kiszívja belőlünk a jókedvet. Így talán már láthatod milyen fontos is, hogy képesek legyünk meglátni az élet apró örömeit. Rengeteg van...számtalan, csak nyisd ki a szemed és láss. Ne csak nézz. Láss!
Sajnos szinte senki nem foglalkozik azzal, amit kimond, és amit gondol. Pedig ha tudnád, hogy a kimondott szavaknak és gondolatoknak mekkora erejük van. Ismered az érzést, mikor egyfolytában valami rossz történik veled és szinte már várod, mikor jön a következő csapás? Akkor megszólalsz: "Na persze, tipikus, csak én lehetek ilyen szerencsétlen." Vagy: "Örök vesztes vagyok, nekem soha semmi se sikerül, mindig mindent elrontok." Eközben pedig fogalmad sincs, hogy épp most hagytad el a szádat az a mondat, ami életre hívja a következő balszerencsés történést. Sose használd ezeket a szavakat, sose szidd és becsüld le magad, sose mond, hogy neked nem sikerülhet, mert amint kimondod, és amint elkezded komolyan gondolni, épp akkor hívod életre. Ahelyett, hogy "rossz" mondd azt, hogy "kevésbé jó". Használj pozitív szavakat és gondolatokat. Higgy és bízz magadban, hisz semmivel nem vagy rosszabb másoknál.
Nagyon fontos még, hogy segíts másokon, segíts a barátaidon, segíts a családodnak. Nem mindig csak nagy tettekkel, hisz olykor egy kis apróság jelenti a legtöbbet. Mert ezzel is azt sugallod, hogy szereted őket. És ha ezt érzik, akkor egyből boldogabbak lesznek. Ha pedig másoknak képes vagy örömet okozni, akkor te is feltöltődsz általa. Az élet egy nagy adok-kapok. Aki sosem ad, az hiába várja, hogy kapjon.
Van még egy dolog, amiről külön kell írnom, mert a legtöbben emiatt fordulnak hozzám és ez pedig nem más, mint a Szerelem. Aki követi az írásaimat, az tudja, hogy számomra is az egyik legfontosabb helyen áll, én is keresem, kutatom, próbálom megfejteni, megérteni s közben egyúttal csodálom és tisztelem is. Az életemben a legtöbb fájdalmat és nehézséget ez okozta már, de ugyanakkor a legtöbb boldogságot is. Sokáig képtelen voltam megérteni és elfogadni, ha valami véget ért, volt, hogy annyira szenvedtem, hogy kórházban kötöttem ki azért, mert nem akartam egyedül menni tovább. Mára mégis sikerült eljutnom arra a pontra, ahonnan könnyebben lehet látni a megoldást. Ha egy kapcsolat véget ér ha nehezen is, de el kell fogadni. Van, hogy néha meg lehet még menteni, de ha ez a helyzet, akkor az élet úgy osztja majd a kártyákat, hogy sikerülni fog, nem kell érte magadból kikelve küzdened. Ha két lélek egymásnak van teremtve akkor nincs az az ember, sem erő, sem gond, sem akadály, sem távolság, sem félelem, ami elválasztaná őket egymástól. Ha pedig véget ér, akkor nem szabad sokáig keseregned, hisz tudnod kell: Nem ő volt az, akit keresel, nem ő a másik feled. Az igazi társad valahol ott vár rád kinn a nagyvilágban és neked újra fel kell állnod, hogy megkereshesd. Ha egy kapcsolatnak vége szakad, akkor az azt jelenti, hogy közös utatok véget ért, ennyit szánt nektek az élet, mindketten adtatok és kaptatok valamit a másiktól, amitől többek lettetek és talán pont emiatt fogod majd megtalálni azt, aki tényleg Szeretni fog. Sosem adhatod fel, sosem zárkózhatsz be és sosem mondhatod azt, hogy nem fogsz Szeretni többé. Hisz magad is tudod jól, hogy ez nem igaz. Csupán a belső egód akarja elhitetni veled, hogy nem kell más. Hisz az ember mindig birtokolni akar, de elengedni képtelen. De ha Szeretsz, tudnod kell elengedni a másikat, hisz ő az által lesz boldog. Érzelmeket zsarolni sosem tudsz és ne is akarj. Csak légy önmagad, sose láttasd magad másnak, mint aki vagy. Így ha megszeretnek, magad miatt Szeretnek majd. Az életben nem kellenek álarcok.
Rengeteg dolog lenne még, amit be tudnék zsúfolni ide, rengeteg téma és kérdés van, amit szívesen kifejtenék, de egyelőre azt hiszem, lezárom soraim és kíváncsian várom, hogy lesz-e olyan ember, aki egyetért majd velem, és aki elmereng kicsit azokon, amiket most leírtam. Ha máshogy látod a dolgokat az sem baj, hisz ez csak az én véleményem, az én kis tipp és trükk táram, amivel segítek magamnak és másoknak kicsit könnyebbnek látni az életet. Remélem sikerült rávilágítanom, hogy a boldogságot könnyebb elérni, mint gondolnánk. Nem kell hozzá sok, csak te magad és egy nagy adag elhatározás! Próbáld ki. Reggel munkába menet mosolyogj rá a járdán veled szembejövőre. Visszamosolyog majd rád és talán pont ezzel éred el, hogy valaki napja a szokásosnál egy kicsit szebben induljon.
Hajlandó vagy-e boldog lenni a körülményeid dacára itt és most, vagy még vársz egy kicsit?
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Utolsó kommentek