09/20090
Végtelenül örökké
Csöndes nyári délután volt. Anne a félig nyitott ablakhoz lépett, kezét a párkányra helyezte, tekintete pedig megpihent a távolban. Még most sem tudott betelni a látvánnyal és még ma is úgy dobbant meg a szíve, ahogy régen, mikor a kövekkel kirakott kis kerti sétányra pillantott. "Ő készítette nekem sok-sok évvel ezelőtt és még most is milyen gyönyörű." Oldalt szőlők és gyümölcsfák szegélyezték és az évek során olyannyira benőtték már, hogy szinte kis alagutat képeztek összefonódott ágaikkal és leveleikkel, mely alatt oly sokszor keltek át nap mint nap. Képzeletben újra végigsétált rajta és szinte hallotta, amint a kis patak csobog töretlenül, mely a kert végét határolta el a szomszéd telektől. Volt ott egy kis sziklakert is, együtt hordták és válogatták össze hozzá a köveket, a patak vize táplálta és a környék összes madara oda járt szomját oltani a meleg nyári napokon. Csodaszép kis telek még ennyi év eltelte után is. A ház is megélt már nehéz időket, mégis sugárzik belőle a szeretet és az, hogy boldog emberek lakják. Avatott szemek egy élet történetét is kiolvashatják belőle. Egy életét, amelyet két ember alkotott.
Anne merengését hirtelenül a párkányra ugró cirmos törte meg. "Jajj cirmi...hát nem megmondtam, hogy ne hozd így rám a frászt. Így is félek esténként, ne tegyél rá még te is egy lapáttal." A jószág, mint aki megértette engedelmesen dorombolni kezdett és a fejét Anne kezéhez dörgölte szeretgetést várván. Megszokták már egymást, tudta jól mi fog következni és hamarosan az áhított kéz már a bundáján pihent. Szép lassan lekuporodott és ő is a távolba meredt, mintha tudná, hogy a gazdája is máshol jár. Anne a cicára pillantott, majd tekintete a ráncos, sovány kezére vetődött. Bizony nyolcvankét év hosszú idő. Mégis ha visszanéz, kicsit elszorul a szíve, hisz olyan gyorsan elszaladt. Mennyi minden történt, mennyi küzdelem és akadály volt, amit le kellett győzni. S bár maga sem tudta, ebben a pillanatban mégis olvasni lehetett volna a tekintetéből. Szemei bár fáradtan és megtörten mutatták az eltelt évek nehézségeit, mégis maradt benne valami kitörölhetetlen fiatalság és öröm. Valami földöntúli, ami azt sugallta: "Semmit nem bánok."
Kezdett fáradni, így hát egy utolsót simított az addigra már mélyen alvó cirmin és az ágy felé indult. "Hamar elfáradok, nem szabadna megerőltetnem magam." - futott át fejében a gondolat, míg az ágy szélére nem kuporodott. A nyitott ablakból madárcsicsergés hallatszott, belül pedig a nagy fali kakukkos óra ketyegett szakadatlanul. Mindig is nyugodt volt ez a környék, egy kis érintetlen boldogság-sziget. Ők ketten hívták így: A mi kis boldogság-szigetünk. Jól esett erre emlékeznie. Bármikor mosolyt csalt az arcára, ha ezekre gondolt. Pedig emlékekből nem volt hiány. Tekintete lassan pásztázta tovább a szobát, átfutott a nagy ruhásszekrényen, az álló fabetétes tükrön, a szoba közepén terpeszkedő kis asztalon, míg végül meg nem állt a bejárati ajtó feletti kis faragott feliratnál. "Bizony bizony...ezt sosem felejtem el. Hosszú évekkel ezelőtt, mikor elkészült a ház hazaértem, és a bejárati ajtó fölött egy felirat fogadott, lapos kivágott fatörzsbe vésve: Imád-Lak. Rohantam volna befelé, de ő megelőzött, kinyitotta az ajtót és csak ennyit mondott nevetve: "Pont, ahogy olvasod! Így fogom elnevezni a házunkat, hisz téged is imádlak." A nyakába ugrottam és a kis faragott névtábla alatt hosszas csókot nyomtam az arcára. Közös életünk kezdete. De szép is volt." Nézte, nézte, ujjai pedig öntudatán kívül is meg-megremegtek, ahogyan újra átélte a pillanatot. A felirat még ma is olyan szépen és peckesen tündökölt, mint keletkezése napján, de mindez csak Anne-nek volt köszönhető. Pár héttel a felrakása után levette és az ajtó belső felére akasztotta ki, mindezt pedig egyetlen mondattal indokolta: "Meg akarom őrizni addig, amíg élünk, és míg a szerelmünk él. Vigyázni fogok rá." Így is tett. Ráncos, mégis angyalian kedves arcán egy újabb mosoly jelent meg: Boldog volt. Boldogságát csak egy dolog tehette volna igazán teljessé: Ő! Közeledett az alkonyat és már maga sem tudta, hogy hányszor pillantott az ajtóra, hányszor nézett ki az ablakon türelmetlenül, hányszor lépkedett már fel alá, hogy vajon mikor érkezik meg végre. De hiába...nem jött. Csalódottan sóhajtott, próbálta kitalálni vajon melyik elfoglaltság lenne az, ami el tudná terelni a gondolatait és végül úgy döntött olvasni fog. Igen! Azt mindig szeretett. Az éjjeliszekrény felé fordult, nyikorgó kis fa fogantyújára tette a kezét és már épp húzta volna ki, amikor meglátott egy fényképet. Nem volt benne semmi különös. Szokásos családi fénykép - mondhatnánk. Láthatta minden nappal, meg is szokhatta talán, hisz ott volt, mikor éjjel lefeküdt, és akkor is, mikor reggel felkelt. Neki mégis sokkal többet jelentett. Élete egyik legszebb pillanata volt rajta: A lányuk esküvője! Csodálatos fehér ruhában állt mosolyogva, mellette a férj letörölhetetlen boldogságot sugárzó arccal szorította ifjú kis felesége kezét. Rájuk pillantva úgy tűnt, övék a világ, és a boldogságnak sosem lehet vége. Ez a kép mindig a saját esküvőjükre emlékeztette. Kicsit időzött még a képen, megpillantotta önmagát, ahogyan boldog lányát karolja és megpillantotta őt is. "Istenem...tényleg ő a világon az egyetlen férfi, aki képes megdobbantani a szívemet. Biztos voltam benne, hogy az az érzés, amikor megismertem ezt jelentette. Az első pillanattól kezdve meg voltam győződve róla, hogy ő az, akit a halálomig szeretni fogok, és így is lett." Frank őszülő haja, nyugodt kék szemei, vékony, de az évek során megedzett karjai gyengéden fonódtak Anne dereka köré. Harminc éve volt már. Azóta a fiuk is megházasodott, négy unokával gazdagodtak és olyan ajándékokat kaptak bennük az élettől, aminél szebbet senki nem kívánhat.
Anne észre sem vette, hogy lassan tíz perce fürkészi a fotót és amint egy varázsütéssel visszatért a jelenbe a szeme sarkából egy könnycsepp csordult ki. A boldogság könnyei. Letörli, majd folytatja eredeti tervét: olvasni fog. Tudta jól, hogy ez sem köti már le igazán, haszontalannak tartotta, hisz minden könyvet, amit a kis fiók rejtett legalább négyszer elolvasott élete folyamán. Kedvenc sorait fejből is tudta. Mégis nekiindult, jobb keze a polc mélyében kutatott és kiemelte, amit elsőre megtalált: Egy levélköteg volt az. Sok-sok felbontott, ezerszer elolvasott üzenet egy kis szürke szalaggal átkötve. "A levelek, amiket egymásnak írtunk. Nem is emlékeztem, hogy ilyen sok lett volna. Mindet legalább ezerszer olvastam, a legtöbbet még ma is emlékezetből felmondom. Mindig is romantikus alkat volt. Imádott nekem írni, sosem elégedett meg azzal, hogy elmondta mennyire szeret. Újra és újra bizonyosságot akart adni felőle és olyankor legtöbbször leült és írni kezdett. Írt verseket, írt regényt és rengeteg vallomást. Ezekben a levelekben benne van az egész életünk." Óvatosan kioldotta a kis szalagot, ami a köteget tartotta egyben és megragadott egy kopottas kis borítékot a sok közül. Vigyázva felbontotta, kihajtotta a levelet és olvasni kezdte:
"Egyetlenem!
Az volt életem legcsodálatosabb napja, amikor rád találtam. Sosem felejtem el mikor megpillantottalak a vonatállomáson a tömegben. Elveszettnek tűntél, mégis sugárzott belőled valami földöntúli szépség és jóság. Rögtön tudtam: Kellesz nekem! És most itt vagy, hamarosan a feleségem leszel és én még ma sem tudom teljesen elhinni, hogy mindez a valóság. Legféltettebb álmaimban sem hittem volna, hogy Te is így fogsz érezni, ahogyan én, de mégis megtörtént. Sokáig próbáltam az okokat és miérteket keresni, sokáig próbáltam megmagyarázni, de most már tudom: Nem kell. Nincs ok és nincs miért. A boldogság, amit érzek egyszerűen csak van, és ha létezik Isten csupán egyet kérek tőle: Sose érjen véget. Nálad csodálatosabb nő (és hamarosan már feleség) nem létezik a földön. Mosolyt csalsz az arcomra, megnyugtatsz, egésszé teszel.
Az első pillanattól kezdve élt bennem egy érzés, hogy te több leszel nekem és nézd igazam lesz. Közös életünk nemsokára kezdetét veszi, és mielőtt nekivágunk, egy újabb kis levélkét hagyok neked az asztalon. Sok minden vár még ránk, sok-sok nehézség, akadály és azt is tudom, hogy nehéz lesz. Néha majd úgy érzem feladom, néha pedig te bújsz majd hozzám sírva, mert valami nem sikerül. De mindig itt leszek neked, mindig ott leszünk egymásnak és sodorjon az élet elénk bármilyen akadályt én biztosan tudom, hogy legyőzzük. Tudod mit szoktam mondani neked: A mi szerelmünk mindig legyőz. Azt mondják nincs örök szerelem, de tévednek. Én már előző életeim során is csak téged szerettelek és tudom, hogyha meghalok, akkor is csak téged foglak szeretni. Majd újra találkozunk, és mikor megszólítalak, úgy fogom érezni, mintha ezer éve ismernélek. Most is ezt éreztem, amikor meghallottam a hangod. Tudtam, hogy nekünk múltunk van, pedig nem is ismerjük még egymást. Úgyhogy soha ne félj, soha ne hidd, hogy bármi is megváltozna bennem. A világon egyetlen dolog biztos és örök. Ezek pedig az érzéseim irántad.
Ha évek múlva már nem leszek, és a kezedbe akad ez a levél ne szomorkodj. A halál sem választhat el minket, talán csak késleltetheti azt, hogy újra megismerjelek. Sose sírj, sose félj, sose bánkódj. Ha nem vagyok veled, akkor is mindig melletted vagyok. Tudom, hogy most is érzed és tudom, hogy később is érezni fogod.
De ez még messze van, hosszú évek boldogsága vár még ránk. Családot alapítunk és a szerelmünkből boldogság születik. Így hát én kicsi szerelmem csak egy dolgot mondok neked búcsúzóul: Örökké szeretni foglak... /Frank/"
Anne az utolsó sorokat már képtelen volt elolvasni a szemébe szökő könnyek miatt, bár nem is volt szüksége rá. Emlékezett minden szóra. A levelet letéve hirtelen szorított szívébe a megszokhatatlan fájdalom, hirtelen hasított belé az érzés, amit nap mint nap igyekezett elfelejteni. Hiába áltatja magát, hiába kémlel ki percenként az ablakon. Hiába lépked fel s alá, mert ő nem jön többé... Már lassan egy év telt el, hogy Frank itt hagyta őket, mégsem volt képes beletörődni, mégsem tudta megszokni. Hogy is tudta volna, hisz minden hozzá kötötte. Ami életben tartotta, az nem volt más, mint az emlékek, a levelek, a ház, a kert, a sétány és egy mondat: "A halál sem választhat el minket, talán csak késleltetheti azt, hogy újra megismerjelek. Sose sírj, sose félj, sose bánkódj. Ha nem vagyok veled, akkor is mindig melletted vagyok." Szemét fátyolossá tevő könnycseppekkel dőlt le az ágyra. Az asztalon a levél pihent magányosan, kezeivel a családi fényképet szorította magához. Tudta, hogy nem kell félnie, hisz nem lesz többé egyedül. Nemsokára egy új élet kezdődik, ahol ismét megtalálja majd őt, a férfit, aki boldoggá teszi életeken át.
09/20090
A legszebb Május elseje, 3.rész
A legtöbb ember ismeri az érzést mikor annyira Szeret valakit, hogy az már szinte fáj. Fizikai fájdalmat okoz minden perc, amikor nem lehet vele, nem érintheti, nem érezheti. Ugyanígy volt ezzel a fiú is. Valami kimondhatatlan kettősség volt benne. Egyrészt még soha az életben nem volt ilyen boldog, másrészt viszont bármit megadott volna érte, hogy átölelhesse már végre azt a lányt, aki többet jelentett neki mindennél. A gond csak az volt, hogy akárhányszor erre gondolt előtört belőle valami mélyről jövő titkos félelem, ami azt sugallta, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Hogy is lehetne az? Tudta, hogy mindez az egész, amit eddig felépítettek még közel sem a valóság. Egy csodálatos álom, egy levegő buborék, ami bármelyik percben kipukkanhat. Nem akart erre gondolni, nem mert erre gondolni, mégis tudta, hogy ez nem mehet örökké így. Érezni akarta a lányt, hallani akarta a hangját és biztos volt benne, hogy ez nem csak az ő legkedvesebb vágya. Még mindig repült az idő mikor egymással beszélgettek, de a találkozás mégsem került olyan sűrűn szóba, mint amilyen sűrűn ők ketten gondoltak rá mikor nem lehettek „együtt”. Féltek a másik előtt szóba hozni, mert tudták, hogy ez azt jelentené, hogy véget ér ez a csodálatos boldogság és bármilyen szép is lehet a folytatás, mégis tartogat valamiféle bizonytalanságot, aminek még esélyt sem akartak adni. Egy hűvös tavaszi éjszakán mégis történt valami, ami a történések megállíthatatlan láncolatát indította el kettejük közt...
Csendes éjszaka volt, a fiú feküdt az ágyán, bámulta a plafont, de közben gondolatban teljesen máshol járt. A telihold fénye misztikusan világított be az erkélyes kis szoba ablakán és a hangfalakból szóló lassú muzsika még varázslatosabbá tette a pillanatot. Nemrég búcsúzott el a lánytól, mégsem tudta kiverni a fejéből a beszélgetést. Ugyanazt tette, amit minden nap szokott miután elvált a kedvesétől. Szóról szóra, mondatról mondatra újra és újra átpörgette a fejében a beszélgetést és eközben ismét átélte az egészet. Legtöbbször annyira belemélyedt az emlékekbe, hogy észre sem vette magát és mosolyogni, nevetni kezdett. Olykor még hangosan ki is mondta: „Istenem, de imádlak.” Így telt minden egyes este mióta megismerte Őt. De most egyszer csak történt valami szokatlan. Maga se tudta mi, de a teste bizseregni kezdett, képtelen volt fekve maradni. Érezte, hogy cselekednie kell. Annyira hiányzott neki a lány, annyira vágyott rá, hogy elmondja neki mennyire Szereti. Tudta, hogy nem várhat tovább. Meg kell tennie az első lépést, mert ha túl sokáig vár talán örökre elszalasztja azt, akiben megtalálta élete párját. Fogalma nem volt mit csinál, életében először tervezés nélkül spontán cselekedett. A szíve majd kiugrott miközben csöndesen kilopózott a házból és az utca felé vette az irányt. Kilépett, fejével izgatottan balra-jobbra tekintve nyugtázta, hogy az egész környék alszik, csendes minden. „Végre megteszem, cselekedni fogok. Hallani fogom a hangját: Felhívom!” Lassú léptekkel sétálni kezdett, közben észre sem vette, hogy mennyire hideg van. Az agya mintha kikapcsolt volna és hirtelen azon kapta magát, hogy a hüvelykujja már a tárcsázás gombon pihen, a kijelzőn pedig már a világ legszebb női neve volt olvasható. Talán soha nem félt még életében ennyire. Nem volt rá oka, mi lehetett volna? Mégis félt, hogy a szíve egyszer csak egy óvatlan pillanatban pattogva távozik majd a mellkasán keresztül. Fontos hívások esetében mindig eltervezte mit fog majd mondani, hogy ne érjék meglepetések, de most nem tett semmi ilyesmit. Csupán nyelt egy nagyot, próbálta csitítani a szívdobogását, hogy hallja tőle a telefont, majd reflexszerűen megnyomta a tárcsázás gombot. Abban a pillanatban még az eddiginél is csendesebb lett minden. Melegség futott át rajta, szinte már forróság. És elkezdődött: …kicseng…kicseng… Talán a csengés hatására, de az agya ekkor tért vissza a készenléti állapotból, s hirtelen a fiú gondolkodni kezdett. „Uram Isten! Hány óra? Biztosan alszik már, mit csinálok? Hülye, hülye, hülye… És ha felveszi mit mondok, mit akarok? Még nem is beszéltem vele, nem mondhatom neki egyből, hogy Szeretlek. Mit fogok csinálni? Végem van.” És a telefon csak csörög tovább, még egy és még egy… „Szerencsém van, úgy tűnik nem veszi fel, nem lesz baj. Mit is gondoltam én hülye?” Elhatározta, hogy egy utolsó csengést még megvár, majd gyorsan leteszi és megpróbálja elfelejteni ezt az egész butaságot, amit hirtelen elkövetett. …kicseng… Már épp a megkönnyebbülés vett rajta erőt és a hüvelykujjával keresni kezdte a megszakító gombot, de egy váratlan, álmos hang közbeszólt: „Igen?” Azt hitte a szíve már nem verhet hevesebben, de mint oly sokszor az életben ismét rá kellett jönnie, hogy tévedett. Ráadásul most már biztos volt benne, hogy nincs menekvés, nem teheti le, nem szaladhat el, nem teheti semmissé. A vonal másik végén ott van az, akit annyira Szeret. „Jó ég, mit mondjak? Felkeltettem, ez már biztos. Annyira hülye vagyok, és most elásom magam a szemében egy életre, ennyi volt, elcseszted, vége, ügyes vagy, gratulálok.” Amíg a fiú agyán ilyen és ehhez hasonló butaságok futottak át addig a lány szíve is hevesebben kalimpált, mert amint kezdett eltűnni a szeméből az álom úgy kezdett ráébredni Ő is, hogy ki van a vonal másik végén. Mégsem tudott megszólalni. Mindketten csak hallgattak és a saját gondolataikkal harcoltak. Végül a fiú pár másodperc, óráknak tűnő néma csend után kinyögte a legkézenfekvőbb, ugyanakkor legbutább mondatot, amit abban a helyzetben mondhatott: „Szia, te vagy az?” A kézenfekvő válasz után ismét fogalma sem volt mit mondjon, így hát megkérdezte a lánytól felkeltette-e. „Hát…igen, de nem baj, mert úgy sem aludtam még mélyen.” Ez volt az a mondat, ami után a fiú úgy érezte elkezd zuhanni lefelé, és ha lett volna a kezében a telefonon kívül bármi biztos, hogy elkezdte volna vele ütlegelni magát, amiért ilyen butaságot tett. Fogalma sem volt hogyan tovább és újabb hosszú csendes másodpercek következtek. Így ment ez minden nehezen megszületett mondat után, mégis valahogy jó érzéssel töltötte el őket, hogy tudták: Végre nem csak az interneten keresztül beszélgetnek. A technikán ugyan még lett volna mit csiszolni, mert a társalgás alatt minden lényegtelen butaságról volt szó, csak épp kettőjükről nem. Egyikük sem merte felhozni, nem hogy még kimondani azt a bizonyos SZ betűs szót. Aztán valahogy egyre könnyebbnek tűnt minden. Az egy perces csendeket kezdték felváltani a fél percesek és végre már nem csak az időjárásról és az út menti fákról beszélgettek, hanem kezdtek rátérni azokra a témákra, amikről mindig olyan vidáman elcsevegtek. Ismét nem telt bele sok időbe és már fel sem tűnt egyiküknek sem, hogy „idegenek”. Úgy beszéltek a másikkal, ahogy a megismerkedésük óta minden nap tették. Viccelődtek, mosolyogtak, csipkelődtek, úgy érezték sosem akarják letenni. Aztán persze megtörtént, ami szokott: Az élet egyik kellemetlen hangja ismét közbeszólt: „Az ön egyenlege 300 forint illetve 5 perc alá csökkent…” A fiú megriadt és hirtelen visszatért a valóságba. „A fenébe. Ez meg fog szakadni. Nem sok időm van. Sok mindent elmondtam, de a lényeget, amiért felhívtalak még nem. Bár úgyis tudod, de mégsem hallhattad eddig. Úgyhogy most remegő térdekkel és zakatoló szívvel, de kimondom: Szeretlek, imádlak, Te vagy a mindenem és örülök, hogy felhívtalak, mert legalább annyira angyali a hangod, amennyire Te is az vagy. Angyalom. Aludj jól, vigyázz magadra. A lehető legszebbé tetted az estémet és sosem fogom ezt a pillanatot elfelejteni.” Hallani lehetett, amint a lány elpirul és halkan felnevet, majd mielőtt végleg megszakadt volna a telefon még egy utolsó mondat volt az, ami eljutott a fiúhoz: „Én is Szeretlek.” Élete legszebb mondata volt. Élete legszebb perce volt. Élete legszebb hangja volt. Élete legfelejthetetlenebb butasága volt. Már javában elmúlt 0:00, a tegnap feltöltött telefon egyenlege is az aktuális idő számjegyeivel volt egyenlő, ő mégis képtelen volt letörölni a vigyort az arcáról. Mindezt az sem tudta elfeledtetni vele, hogy ráébredt: Miközben Vele beszélt csak gyalogolt előre és előre, eközben pedig elérte a szomszédos község határát, ami csupán 5 kilométerre volt onnan, ahol lakott. Hiába, ilyen a Szerelem. Olyankor megszűnik a világ. A hazafelé út már kevésbé tűnt rövidnek, kezdte megérezni, hogy bizony hideg van még a pólóban való hajnali túrákhoz, de még mindig mosolygott. Hazaérte után befeküdt az ágyba és ismét a plafont nézte, pont úgy, ahogy pár órával ezelőtt. A lánnyal folytatott beszélgetést pörgette le a fejében újra és újra, egy dolog azonban más volt, mint eddig: Immáron a világ legcsodálatosabb hangján szólalt meg a fejében minden egyes általa kimondott szó. Aznap hajnalban a fiú nem aludt. A szemét sem csukta le. Nem merte megkockáztatni, hogy ébredés után az egész csak egy álom legyen. Ehelyett újra és újra lejátszotta a beszélgetés minden egyes szavát és csak mosolygott és mosolygott, mert elhinni sem merte, hogy ez a valóság. Sosem adott az élet neki még ennél nagyobb ajándékot, de ennél többet nem is kért volna...
Másnap mindketten alig várták, hogy gép elé kerüljenek, és jól kitárgyalhassák a hajnalt. Órákon át beszélgettek, minden tökéletesebb volt, mint valaha. A fiú is örült, hogy a csöndek és az összehordott butaságok mellett is minden ennyire csodálatos maradt. Ledőlt egy újabb fal, ledőlt egy akadály. Ráébredtek, hogy nem kell félniük, hisz csak rajtuk múlik változik-e valami, ha egyszer majd találkozni fognak. Immáron minden egyes éjjelt és hajnalt átbeszélgettek, de ezen túl nem az interneten keresztül. Hallották egymás hangját, nevetését, lélegzetét és annyira értettek a másik nyelvén, hogy a legfájóbb pillanat mindig a búcsúzás volt, mert képtelenek voltak elengedni egymást. Úgy érezték, ha ez az örökkévalóságon át tartana, akkor sem unnák meg egymást, mert már képtelenek létezni a másik nélkül. Csak pár átbeszélgetett hét (és néhány 5 számjegyű telefonszámla) kellett hozzá, míg a lány végül kimondta: „Kész vagyok rá. Gyere el hozzám. Találkozzunk.” A fiú nagyot nyelt, szíve ismét kalimpálva jelezte, hogy ez egy újabb fordulópont lesz az életében. Elterveztek mindent, megbeszélték a helyet és az időpontot, és ahogy teltek a napok, a fiú úgy lett egyre nyugtalanabb és nyugtalanabb. Tudta: Vagy boldogabb lesz még az eddigieknél is vagy minden egy pillanat alatt tovaszáll…
Hamarosan áthúzásra került az utolsó nap is a naptárban és már csak órák kérdése volt, hogy szemtől szembe álljanak egymással végre a valóságban is. A fiú az indulás előtt a tükörbe nézett, majd az erkélyre lépett és még egyszer utoljára felhívta a lányt mielőtt végre magához ölelheti. „Csak annyit akarok mondani mielőtt találkozunk, hogy nagyon Szeretlek, ezt tudnod kell és ha rajtam múlik minden csodálatos lesz. Tudom, hogy izgulsz, én is izgulok, de butaság, mert csak kettőnktől függ, hogy mi is történik ezután. De egy valamit biztosan tudok: Jobban Szeretlek, mint az életben bárkit és bármit és ez akkor is igaz lesz mikor egy óra múlva megérkezem hozzád. Már csak percek kérdése és együtt leszünk. Szia Drága, indulok.” Egy szál vörös rózsával a kezében a fiú autóba szállt és elindult oda, ahova már jó ideje húzta a szíve. Ismeretlen volt az út, mégis olyan ismerősnek tűnt. Remélni akarta, hogy megannyiszor fog majd még ezen az úton átkelni…Vele… Ahogyan közeledett úgy kezdett a szíve ismét hevesebben verni. Ez már szinte velejárója volt a lánnyal kapcsolatos történéseknek. Rövidesen bekanyarodott a kis utcába, ahol ugyan még nem járt azelőtt soha mégis ismerte az összes házat, szomszédot, fákat. Pont olyan volt minden, amilyennek elképzelte. Már csak pár háztömb és egy kanyar választotta el az úti céljától, amikor az út közepén integető alakokat pillantott meg. „Hát ez meg mi? Nem lehet… Nem lehet, hogy ők azok! Erre nem készültem fel. Mindenki engem vár és nekem integetnek. És Istenem…ott van Ő is. Uram Isten mennyire gyönyörű. Ezerszer szebb, mint a képeken. Mi lesz velem? Mit tegyek? Az egész család engem vár. Istenem…” Szép lassan odaért, kiszállt a kocsiból és mosolygó arcok vették körül. Azt sem tudta mit tegyen. Fogalma sem volt mit mondjon nekik. Valójában nem is tudja mit mondott, néhány pillanat teljesen kiesett. Ennyire izgatott talán még sosem volt ezelőtt. Próbálta összeszedni magát, így hát megfogta a rózsát, a lányhoz lépett, majd átnyújtotta neki: „Ezt neked hoztam. Közel sem olyan szép, mint Te, de szebbet nem találtam, így hát ezzel kell beérned.” Három kis esetlen puszit egy olyan mértékű elpirulás követett mindkettejük részéről, amit valószínűleg lehetetlen lenne ismét előidézni. A fiú illedelmesen bemutatkozott a szülőknek és a testvéreknek és szinte el sem tudta hinni, hogy ennyire kedves mindenki és ilyen szeretettel fogadják. Tökéletes volt minden. Néhány neki szegezett apró kérdés után a többiek hazaindultak és végre kettesben maradt a fiú és a lány. Sétálni kezdtek, de az izgatottságtól szinte szóhoz sem tudtak jutni. A fiú nem mert ránézni a lányra, és a lány sem a fiúra. Tudták, hogy ez a legfontosabb nap kettejük történetében és semmit nem akartak elrontani. Így hát nem is tettek semmit, amivel elronthatnák… Hosszú csöndek, néha egy-egy lényegtelen mondatváltás, gyomorgörcs és félelem. A közös séta végső úti célja a lány háza lett, aki behívta a fiút, eközben pedig megmutatott neki mindent, amiről eddig mesélt. Kanyargós kis lépcsősor vezetett fel az emeletre a lány szobájába, a fiú szinte elkábult, ahogy belépett és megérezte a csodálatos illatot, ami a lányhoz tartozott. A jól ismert szoba. Sosem látta még, mégis részletről részletre tudta mi hol található. Leült az ágy szélére és csak nézte és nézte a lányt, aki pár méterre tőle az íróasztalánál ült. A nap pont úgy sütött be, hogy a haján megcsillant a fény, arca még szebbnek és ragyogóbbnak látszott és a fiú most már biztos volt benne, hogy Ő egy angyal. Próbált önmaga lenni, próbált vicces, romantikus, kedves mondatokat kreálni, de egyszerűen semmi értelmes nem tudta elhagyni a száját. Leblokkolt, annyira szerette volna, hogy minden tökéletes legyen és most képtelen tenni bármit is. Pedig mindent megterveztek előre. Megtervezték, hogy majd elmennek a nagy tölgyfához, a fiú felveszi a lányt a nyakába és együtt nevetnek majd. Megtervezték, hogy együtt összebújva fekszenek majd a kis ágyon és egymás fülébe suttogják, mennyire Szeretik egymást. De nem így lett. Semmi sem így lett. A fiú még közel sem mert lépni hozzá, megszólalni is alig mert. „Mi lett velem? Mi a baj velem? Épp most rontom el életem legfontosabb napját azzal, hogy nem teszek semmit. Ha elrontom, egész életemben utálni fogom magam ezért. Nem, nem nem! Nem lehet, hogy így ér véget ez a nap.” A lány is érezte, hogy ennek nem így kellene lennie. „Hisz azt mondta minden olyan lesz, mint előtte. Azt mondta Szeret, és ha rajta múlik minden csodálatos lesz, most mégis csak ül szótlanul és nem tesz semmit. Én sem merek tenni semmit. Lehet, hogy ez nem működik…” Néztek egymásra csendben és tudták, ez a nap nem fog úgy végződni, ahogy megálmodták. A fiú kezdett ráébredni, hogy túl sokat álmodoztak, túl sokat terveztek, miközben elfelejtették, hogy a valóság nem ilyen. Közeledett az idő, az elválás ideje. Szomorúan indultak le a lépcsőkön. Gyors búcsúzás a családtól, majd irány a kocsi felé. Odahajolt a lányhoz, még reménykedett valami csodában, de ismét csak három puszit kapott. Elköszönt, majd kinyitotta a kocsi ajtaját… „Utálom magam. Egy gyáva senki vagyok. Miért nem tettem semmit? Miért?? Képes lennék bármit odaadni ezért a lányért és most elmegyek anélkül, hogy bármilyen jelét is adtam volna neki, mennyire Szeretem.” Döntött. Hirtelen megrázkódott, becsapta a kocsiajtót, végre érezte magában a határozottságot, sebesen visszaindult a lány felé, a füléhez hajolt és ezt súgta bele halkan: „Szeretlek…sose feledd. Szeretlek!” Majd ugyanilyen sebesen beszállt a kocsiba és elszáguldott. A nap egyetlen értelmes cselekedete. De valószínűleg már késő. Ez már semmit nem jelent. „Nem tudtam bizonyítani. Nem tartottam be az ígéretem. Semmi sem olyan, mint előtte. Soha többé nem lesz olyan velem, mint előtte… Mindennek vége.” A könnyek lassan csorogtak le a fiú arcán. Egyszerre érzett dühöt, csalódottságot, szomorúságot és valami leírhatatlan űrt ott belül. Tudta, hogy elvesztett valamit és nagyon nehéz lesz visszaszereznie. Ha sikerül egyáltalán…
Keserű napok következtek. A fiúnak igaza volt: Semmi nem volt már olyan, mint előtte. A lány megijedt, nem mert már olyan felszabadult lenni a fiúval, sőt azt sem merte többé mondani neki, hogy Szereti. A fiú úgy érezte belehal…bármit is írt, bármit is mondott sosem kapott olyan választ, amire vágyott volna. Akárhányszor elmondta neki, mennyire Szereti csak egy mosolyt kapott válaszként. Odalett az álomvilág, kipukkant a buborék. Mindketten ugyanazt érezték még belül, de már nem mertek hinni benne és nem mertek álmodozni sem. Hisz milyen véget ért a legnagyobb álmuk? A fiú szakadatlanul küzdött, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba, de sosem sikerült. Míg végül komoly elhatározásra jutott: Ismét elmegy a lányhoz és most, talán utoljára, megpróbál mindent megtenni azért, hogy visszahozza az elveszett boldogságot. A lány belement, talán még ő is reménykedett valahol, így hát a fiú rövidesen ismét a jól ismert ház előtt találta magát. Ismét ott volt Ő és ismét képtelen volt az a fiú lenni, akibe a lány beleszeretett. Egy újabb nap vége, egy újabb nap a lány szobájában az ágyon ülve. Minden, mint legutóbb. A fiú most mégis tudta, hogy cselekednie kell. Ez az utolsó esély. Bármilyen vastag is a félelemtől kialakult gát fala át kell törnie. Nagy levegőt vett és cselekedett. Sajnos a gondolkodás kicsit háttérbe szorult, így hát újabb butaság volt az, ami elhagyta a száját: „Állj meg, ne mozdulj! Mászik valami a hátadon!” Na igen…még maga sem tudta mit akart ezzel elérni, de egy biztos: A lány nagyon félt a bogaraktól így megdermedve várta, hogy a fiú a segítségére siessen. „Itt az alkalom, most kell tennem valamit és meg is teszem. Már nem félek!” Sietve odalépett a lányhoz, aki félelemtől reszketve várta a megmentést. De egészen más történt. A fiú hátulról lágyan átölelte, hozzábújt, kezeivel átkarolta a kezeit és gyöngéden simogatni kezdte őket. A lány elhaló hangon szólni akart valamit, de képtelen volt rá… Meg sem tudott mozdulni. De immáron nem a félelemtől. Teljesen átadta magát a pillanatnak. A fiú ezt látván felbátorodott és még merészebb lépésre szánta el magát. A szélnél is gyöngédebben megcsókolta a lány nyakát újra és újra, aki ettől teljesen elvarázsolódott. Ha a fiú nem tartja, talán el is esik. Csodálatos percek voltak, mindketten tudták jól. Egy szót sem szóltak, mégis érezték azt, amit már régóta nem: Szerelmet. A romantikus pillanatnak a lány mit sem sejtve beviharzó édesanyja vetett véget, akinek köszönhetően a fiú és a lány gyorsan szétugrottak és lesiettek a kapu elé. Búcsúzáskor még mindig három puszi volt a fiú jutalma, de ezek mellé már járt egy kis huncut mosoly is, ami azt sejttette, hogy van még esély, csak küzdeni kell a boldogságért. S ugyan még koránt sem felszabadultan, de már könnyebb szívvel vehette a fiú az irányt hazafelé.
Teltek a napok, újabb beszélgetések. A lány még mindig félt és képtelen volt kimondani azt a bizonyos szót, így hát a fiú újabb lépésre szánta el magát. „Már rájöttem, hogy nem szabad félnem, újra bátornak kell lennem. Meghívom magamhoz, itthon talán könnyebb lesz cselekednem és talán végre minden olyan lehet, amilyennek szerettük volna.” Így is tett. A lány meghívást kapott a fiúhoz…Május elsején. Aznap a fiú ismét bizalommal szippantott a levegőbe miközben a lányra várt a buszmegállóban. Érezte, hogy rajta múlik minden, a kezében a lehetőség, hogy helyrehozza a hibát és újra csodaszéppé tegyen mindent. Rövidesen megérkezett Ő is és a hazafelé vezető úton a fiú idegenvezetőként mindent gondosan megmutatott a lánynak és még történeteket is mesélt. Úgy érezte végre szabadabb, nincs benne annyi kétely és félelem. A lány is felszabadultabbnak látszott, sokat nevetett és az út végéhez közeledve már csipkelődtek is és ugratták egymást. Észre se vették, de elkezdtek közelebb kerülni egymáshoz végre a valóságban is. A fiú szülei legalább annyira várták a lányt, mint a fiú így hát mikor megérkeztek az egész család körülrajongta és ezernyi féle süteménnyel és finomsággal kínálták. A lány zavarában azt sem tudta mit mondjon, de látni lehetett rajta mennyire örül a fogadtatásnak. Nem sokkal később a fiú kimentette a család kérdései alól és a szobájába vezette. A lány kíváncsian nézett végig az ismerősnek tűnő bútorokon és tárgyakon, majd az erkélyhez lépett és tekintete elképedve a kilátásra meredt. „Nagyon szép itt minden. Pont olyan, amilyennek elmesélted és ez a szoba is olyan, mintha ismerném. Örülök, hogy itt lehetek, és a családod is annyira kedves velem.” Mosolyogva a fiúra nézett. Ő pedig tudta, hogy itt az alkalom, ismét cselekednie kell. Látta a lenyugvó nap fényében a lányt, amint az erkélyen áll és elképzelte, ahogy odalép hozzá, ismét átöleli, és a fülébe súgja mennyire Szereti, de úgy tűnik túl sokat álmodozott, mert mire észbekapott, a lány már ott ült mellette az ágyon és éppen a szemébe nézett. A fiú pedig egyből tudta: „Ez az a pillanat. Most vagy soha.” Valóban ez volt az a pillanat. Akkor tökéletes egy ölelés, egy csók, egy érintés, egy mosoly, ha nincs kiszámítva, nincs megtervezve. Akkor tökéletes, ha egy belülről jövő érzés kelti életre, akkor tökéletes, amikor kikapcsol az agy és csak a szív dobog hevesen. Ez a pillanat ilyen volt! A fiú megfogta a lány kezét és lágyan megsimította. A lány hagyta. Majd egy hirtelen pillanatban azt vette észre, hogy az ő és a lány ajkai közelednek egymáshoz. Egy újabb pillanattal később pedig már összeforrva csókokkal borítva egymást. Ez volt AZ a pillanat. Az összes gát leomlott. Többé nem volt bennük félelem, többé nem volt bennük kétely. Olyan hevesen csókolóztak, amilyen erősen szerették egymást. Egy másodperc szünet kellett csak és a fiú a lány fülébe súgta: „Szeretlek!” A válasz pedig rögtön meg is érkezett rá: „Én is Szeretlek!” Nem tudtak betelni egymással, csókolták egymást újra meg újra. A fiú az ölébe kapta a lányt, ölelte, simogatta, sosem akarta elengedni többé. Összebújtak a kis ágyon, a fiú szorosan magához húzta a lányt és újra meg újra csak annyit tudott mondani neki: „Szeretlek…annyira Szeretlek…” A lány mosolyogva megszólalt:
- Hát ezt könnyű lesz megjegyezni!
- Mit?
- A Május elsejét. Hisz akkor jöttünk össze.
- Óóó szóval akkor azt mondod összejöttünk?
- Igen, te buta. És Szeretlek! Nagyon…már nem félek.
- Sajnálom, hogy így elrontottam sok mindent.
- Már nem számít. Semmi sem számít. Csak az, hogy itt vagy velem és átölelsz.
- Ugye sosem lesz vége? Ugye mindig ilyen boldogok leszünk?
- Örökké…csak Veled.
Így esett meg, hogy azon a bizonyos Május elsején végre a valóságban is egymásra talált a fiú és a lány és megfogadták, hogy soha többé nem engedik el egymást. A mese pedig itt véget is ér. Modern kori történet volt nem tagadom, de meg volt benne minden fontos elem. A fiú, a lány, a sárkány az akadályok, a félelmek és a küzdelmek. S bár a sárkány itt a fiú és a lány szívében lakozó félelem volt mégis sikerült legyőzniük és az elképzelt álomvilág helyett a valóságban találtak egymásra a lehető legszebb formában: Május elsején! Az előző történetek topikjában azt írtam valakinek, hogy attól függ mi lesz a történet vége, hogy hol hagyom abba. Hát most úgy döntöttem ez lesz az a pont. Persze jogosan kérdezhetnénk, hogy mi lett velük, hol van most a fiú és a lány? Együtt vannak még? Boldogok? Erre pedig csak annyit válaszolok, hogy igen, boldogok. Boldogok, mert olyan emlékeket és pillanatokat kaptak egymástól, amit nem felejtenek el soha. Boldogok, mert olyan történet az övék, ami mesébe illő. Boldogok, mert akárhányszor elmesélik majd ezt a történetet mosolyogni fognak és vidáman adják majd tovább úgy, ahogy most én is teszem. Mert nem szabad elfelejteni: Csodák léteznek, csak hinni kell bennük, küzdeni kell értük és sosem szabad félni. Hisz csak rajtunk áll, hogy elérjük-e, amit igazán szeretnénk.
Van még egy feladatom, egy üzenet átadása. Ez pedig nem más, mint a fiú üzenete azok számára, akik hasonló helyzetben vannak, voltak, vagy lesznek: „Sose féljetek önmagatok lenni. Sose féljetek küzdeni az álmaitokért. És ami a legfontosabb: Sose féljetek Szeretni! Ha úgy érzed megtaláltad azt, aki a másik feled légy bátor, lépj oda hozzá, húzd magadhoz és súgd a fülébe mennyire Szereted. (Még az se számít, ha ehhez kell egy kis bogaras trükk ;) )"
Itt a vége fuss el véle!
09/20090
A legszebb Május elseje, 2.rész
A fiú immáron napról napra élt. Csak egyetlen dolog volt az, ami a gondolatait lekötötte és ez nem volt más, mint egy valódi angyal. Az a lány, akivel nap mint nap órákat töltött el a virtuális világban, attól a perctől fogva, mikor megismerte. Abszurd egy helyzet volt, ő maga is tudta jól. Megkedvelt valakit, akit még nem is látott, sőt...talán már bele is szeretett. Nem merte magának sem bevallani, hisz mindig is úgy érezte, hogy ezt a szót (akárcsak a szívét) nem szabad csak úgy ész nélkül osztogatni. Biztos akart lenni benne, hogy az, akinek először kimondja valóban fontos személy lesz majd az életében és nem csak holmi álomkép vagy délibáb. Úgy érezte talán túl szép is ez az egész, hogy igaz legyen. Mégis annyira el tudták varázsolni a közös percek, hogy az összes kérdése és félelme egy pillanat alatt tovaszállt, amint megjelent a képernyőn a jól ismert név.
Így teltek hát a napok, hetek, de a beszélgetések alatt a fiú dobogó szíve csak nem akart csitulni, sőt, talán még hevesebben is vert minden egyes közösen eltöltött óra után. "Mikor jön már? Hol lehet? Ugye nem azért késik, mert valami baj érte? Siess, kérlek. Hiányzol..." - ezek a gondolatok lassan kitúrtak minden mást a fejéből.
Nem sokkal később a megbízhatatlan és sokszor egyáltalán nem működő chat-et leváltotta az akkoriban még csak szárnyait próbálgató MSN Messenger. A fiú egyetlen partnere a lány volt és a lány egyetlen partnere a fiú. Az átbeszélt órák helyett átbeszélt napok lettek és a fiú egyre inkább kezdte azt hinni, hogy ez az egész már nem is a valóság, hanem a mindig is áhított álomvilága. Nem hallotta, nem látta, de mégis, ahogy olvasta, amit a lány írt, szinte érezte, ahogy árad belőle a szépség. És nem csak a külső... Tudta, hogy Ő egy olyan valaki, akinek a lelke is szép. Angyal lélek. Képes volt néhány mondatával eloszlatni főhősünk minden gondját, baját. S ők ketten éjt nappallá téve csakis egymással törődtek. Megbeszéltek mindent. Megosztották mindkettejük legbensőbb titkait, elmesélték egymásnak az összes gondolatukat. A gyermekkori emlékeket, az álmokat, a terveket, célokat...és azt, hogy kinek mit jelent a szerelem. A fiú úgy érezte, hogy már ismeri az egész családját, a környéket ahol lakik, a házukat, a kutyát és mindent, ami a vele kapcsolatos. Akárhányszor beszélgettek leírhatatlan borzongás vett erőt rajta, ahogy olvasta a lány szavait. "Ez annyira hihetetlen. Mintha mindig is Őt kerestem volna. A fejembe lát. Leírja minden gondolatom. Lehetetlen, hogy ennyire hasonlítsunk...hisz mindenben egyezik a véleményünk. Istenem, Ő tényleg egy angyal." Ekkor már visszafordíthatatlanul elindult kettejük közt valami, tudta a fiú és talán tudta a lány is. Eljött hát az idő, valaminek történnie kellett, valami olyasminek, ami vagy így vagy úgy, de az biztos, hogy mindent megváltoztat majd.
A fiú jól tudta ezt - mint ahogy az életben oly sokszor most is érezte - akárcsak a tényt, hogy ezt a lépést neki kell megtennie: Be kell vallania a lánynak, hogy mit érez. Amikor nem "vele volt" immáron minden gondolatát ez az egy kérdés töltötte ki. "Hogy mondjam el neki? Nem akarom elrontani. Mi lesz, ha Ő nem így érez? El fogom veszíteni és azt nem élném túl. Már nem. Túl fontos lett nekem. A másik felem..." Az első szerelem naiv, de mégis csodálatos szépsége. Azt hisszük, hogyha véget ér megszűnik létezni a világ is és soha többé nem élünk már át hasonlót. És ez valahol igaz is. Ugyanazt az önfeledt boldogságot, ugyanazt az energiát, ugyanazt a csodát valóban soha többé. Tudta jól ezt a fiú is és bár még az esze helyett a szíve hajtotta, semmiképpen sem akarta elveszíteni a lányt. Még a családja is látta rajta, hogy a mindig merengő, csöndes srácból egyik pillanatról a másikra egy mosolygós, örök mozgó, nyughatatlan életvidám fiú lett és bárki nézett is rá, egyből láthatta, ahogy ragyog. Nem hiába mondják: A szerelem megszépít. S ő valóban kivirult. Egy esős délutánon erőt vett hát magán és minden eddiginél hevesebben dobogó szívvel várta, hogy megérkezzen az a valaki, aki ennyire felforgatta az eseménytelen hétköznapokat.
Néhány perc telt csak el így várakozva, de neki óráknak tűntek. Próbálta összeszedni a gondolatait, de minden olyan kuszának tűnt. A tekintete a monitor jobb sarkára meredt és a nagy falióra másodpercmutatójának szüntelen kattogása csak még nyugtalanabbá tette ezt a pillanatot. "Most dől el minden. Sosem voltam szerencsés semmiben, kérlek Istenem, csak ez az egy dolog sikerüljön. Még sosem kértem semmi fontosat. Add, hogy most az egyszer teljesüljön a vágyam és ne csak az álmaimban lehessek boldog." Ezek és még hasonló gondolattöredékek százai cikáztak át az agyán, míg hirtelen meg nem jelent a képernyőn a jól ismert, ám most mégis valahogy mintha ijesztőbbnek látszó kis szürke ablak. "Itt az idő."
Rövid hétköznapi kérdések és néhány lényegtelenebb mondatváltás után a fiú keze remegve bár, de gépelni kezdett: "Nem tudom, hogy mondjam, igazság szerint azt sem tudom, mit csinálok, de be kell vallanom valamit. Mióta ismerlek az egész életem más lett. Olyan boldogság költözött a szívembe, amit még nem is éreztem tán soha. Annyi mindent tudunk már egymásról, annyit beszélgetünk. A napjaimban csak azt a percet várom, amikor belépsz és újra "veled lehetek." Megőrültem tudom és azt is, hogy talán egy újabb őrültség az, amit most teszek. De elmondom, mert ha nem tenném, örökké bántana a bűntudat... Szeretlek... Beléd szerettem. Nem láttalak, nem hallottalak, mégis életemben először itt és most szerelmes vagyok. Beléd. Remélem most nem ijedtél meg és remélem nem tettem rosszat, mert ha el kell, hogy veszítselek, azt nem élném túl."
Megszületett hát. Bevallotta. Úgy érezte, hogy az enter billentyű lenyomásával óriási súly esik le hirtelen a válláról, de ez az érzés amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is illant: Nem érkezett válasz. Eltelt egy perc, még egy és még egy. A falióra egyre hangosabban és hangosabban kattogott, az egész szoba szűkülni látszott. "Vége. Elrontottam. Nem ír. Ő csak barátként tekintett rám végig és most megijedt mindattól, amit mondtam neki. Újabb kudarc, de ebbe most belehalok." Pár pillanat volt csupán s megérkezett a válasz. De válasz volt egyáltalán? Csak ennyit írt: " :) Most el kell mennem. Hamarosan jövök és beszélünk. Puszi, Szia." Mire válaszolhatott volna a fiú, már ki is lépett...
Világvége. Összeomlás. Végtelen fájdalom. Könnyek. Ennyi volt, a vallomása csúfos kudarcba fulladt. Életében először lett szerelmes és mire kibontakozhatott volna már véget is ért az álom. Mintha az eső is tudta volna, hogy most kell jobban szakadnia...még hevesebben hullatta cseppjeit. A fiú csak feküdt az ágyán összetört szívvel és hallgatta, ahogy a tetőn kopognak a felhők könnyei. Átélt már sok mindent, de ehhez hasonló fájdalmat még soha. Néha már-már nevetett, hisz tudta, hogy az élet akadályai közül ez még oly semmiség, mégis az ő ártatlan és tiszta szívének az első igazi seb. Vagy mégsem?
Újabb órák teltek el így csöndben, mozdulatlan az ágyon fekve. Szomorkodását csak akkor hagyta abba egy kis időre, amikor a monitorra pillantva meglátta az alul bőszen villogó kis ablakocskát. "Visszajött." Immáron tét nélkül nagyította teljes méretre, és ami legelőször feltűnt neki az az, hogy már nincs is itt. "Ennyire nem lehetek szerencsétlen. Nem vettem észre és kilépett. Mindegy is. Úgysem számít." Önsajnálattal kevert szomorúságát a kíváncsisága mégis legyőzte, így hát olvasni kezdte a lány által hagyott sorokat: "El kellett mennem kicsit levegőzni és átgondolni, amit írtál. Ne aggódj nem ijedtem meg, csak akkor és ott nem tudtam mit mondjak. Igazad van...lassan jobban ismerjük egymást, mint bárki más, a valóságban talán mégis elmennénk egymás mellett az utcán. Félek. Félek beismerni azt, amit érzek és gondolok. Ez az egész olyan, mint egy álom és nem akarok felébredni. De egy valamiben biztos vagyok: Soha nem éreztem még hasonlót, mint akkor, amikor veled beszélek. Az idő megáll, furcsa borzongás fut végig a hátamon és amint véget ér rögtön ismét erre vágyom. Tudom mi ez és amilyen jó legalább annyira rémisztő. De bátor leszek én is, ahogyan Te tetted és kimondom: Szeretlek, beléd szerettem és bár tele vagyok félelemmel, tudom, hogy csak Te kellesz és senki más. Rád várok, téged kerestelek. A másik felemet. Szeretlek."
Ha már nem ült volna a fiú, akkor biztos, hogy kicsúszott volna a lába alól a talaj. Mindenre számított, csak erre nem. Egy varázsütéssel tűnt el minden szomorúsága, miközben újra és újra olvasta azt a pár sort, amit a lány hagyott. "Hát mégis sikerült. Ő is ugyanúgy érez. Nincs még veszve semmi. Most már kimondhatom hangosan is: SZERETEM!" Felpattant a székéből, és mint aki elvesztette az öntudatát fel alá kezdett rohangálni a lakásban letörölhetetlen vigyorral és csak ezt hajtogatta: "Szeretem...szeretem...szeretem...köszönöm Istenem."
Éjszaka az izgalomtól képtelen volt aludni, minden gondolata csak a lány körül forgott. Kalandozott a múltba, kalandozott a jövőbe. Próbálta kitalálni mi lesz a következő lépés, de még nem tudta. A boldogság, amit érzett elnyomott minden hétköznapi gondolatot és biztos volt benne, hogy jelen pillanatban nincs nála boldogabb ember a földön.
Másnap kicsit nehezebben indult a beszélgetés. Mindketten érezték, hogy ezen túl ők már nem csak barátok, hanem annál valami sokkal több. Nem is igazán tudták kezelni a helyzetet, az eddig megszokott folyamatos beszélgetést most hosszabb-rövidebb szünetek tarkították és még abban sem voltak biztosak, hogy hogy kellene viselkedni a másikkal. Aki volt már szerelmes tudja milyen ez. Az első pár pillanat, amikor mindketten tudják, hogy ezentúl visszafordíthatatlanul megváltozik majd a kapcsolatuk és fogalmuk sincsen, hogy kellene ezt kezelniük. A szerelem első szakasza ez. Talán az egyik legszebb. Történetünk főhősei is kicsit meginogva vették ezt az akadályt, de nem telt bele sok idő és sikerült áttörniük azt a bizonyos falat.
Az immáron ismét folyamatos és önfeledt csevelyt a lány egy furcsa és hirtelen mondata törte meg ismét: "Azt hiszem itt az idő, hogy meglásd ki is vagyok valójában. A lelkemet már ismered, biztos vagyok benne, hogy elképzeltél hozzá egy arcot is. Hát megmutatom." Igaza volt. Ha valakivel heteken, hónapokon át minden nap órákat beszélsz, akkor akarva akaratlanul is kialakul benned róla egy kép. A fiú is elképzelte a lányt. Lelki szemeivel úgy látta Őt, mint egy földöntúli angyal valódi ragyogással és biztos volt benne, hogy most nem téved. Csodaszép. Egy kis kétely azért valahonnan mégis előbukkant. "És ha mégsem olyan? Szeretem, ez már biztos, de ha az arc, amit látni fogok nem ugyanaz, mint akibe beleszerettem? Nem! Nem hagyom, hogy elbizonytalanodjam. Bármit is látok majd, Ő az, akire szükségem van." Eme néhány rövid kis gondolat után magabiztosan mondott igent és kíváncsian figyelte amint a küldött kép byte-onként szép lassan a gép meghajtójára vándorol. "A küldés befejeződött." Határozott mozdulattal kattintott a megnyitásra, tudta, hogy okkal ismerte meg ezt a lányt és valami belül azt súgta, hogy ez a szerelem nem így ér véget. Ha véget ér valaha...
Amit látott teljesen ledöbbentette. Meg sem tudott mozdulni. Csak nézte az egész monitort betöltő képet és egy épkézláb mondatot nem tudott kinyögni. Félt, hogy most már bármelyik pillanatban megszólalhat az ébresztő óra és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. Valóban egy angyalt látott. Ezerszer szebbet, mint amit elképzelt. Nem léteznek rá szavak, így hát kedves olvasók igazán sosem fogjátok megtudni milyen is volt Ő. Mégis megpróbálom leírni mindazt, amit a magyar nyelv szavaival le lehet... Hosszú barna haja és csillogó barna szemei azonnal megbabonázták a fiút. Az arcán pajkos kis mosoly, tekintetéből sugárzott az érzékiség. Rózsaszín ajkait, ha tehette volna, rögtön megcsókolja. Arca hibátlan ragyogó, karcsú alakját minden nő megirigyelhette volna. A fiú csak nézte nézte és a lány valójában ragyogott. Soha nem látott még nála szebbet. Azt kívánta bárcsak lenne hatalma hozzá, hogy bebújjon a monitoron át egészen a képig és magához ölelhesse. Percekkel később sem tért észhez és csak ennyit tudott kinyögni az akkorra már türelmetlen lánynak: "Szebb vagy, mint az álmaimban. El sem hiszem, hogy velem történik ilyen csoda. Ha ez álom, akkor sosem akarok újra a valóságban élni."
Egy újabb akadály, amit sikerült legyőzniük. A virtuális arcok mellé immáron valós képek társultak. Hamarosan a lány is megpillantotta a fiút, és ezen túl ha álomra hajtották a fejüket, akkor egymás arcát látták viszont. Boldog volt a fiú, mert szeretett és boldog volt a lány, mert szerették. Két bolyongó fél a világban, akik talán valami magasabb erő segítsége által lettek egy egész. Véletlenek nem léteznek, minden, ami történik, okkal történik. És hogy mi lehetett az ő megismerkedésük oka? Hamarosan talán erre is választ kapunk...
Az igazi boldogság még koránt sem köszöntött be hozzájuk, hiszen hogyan is lehetne boldog az, aki nem érintheti meg a szerelmét, nem húzhatja magához és nem súghatja a fülébe, hogy mennyire is szereti. A fiú is és a lány is kezdte belátni, hogy ez így bármennyire szép és különleges már nem elég. A szerelem a legkegyetlenebb éltető tűz: Egyre többet és többet akar, hogy a láng éghessen. Tudták, hogy egy újabb akadály közeleg, amit hamarosan le kell győzniük, hogy az álmuk végre valóban beteljesedjen: Találkozniuk kell szemtől szembe, látni a másikat, hallani, érezni és legyőzni az eddigi talán legnagyobb akadályt. A szerelmük nagyon erős és az eddigi történetük szebb, mint a legtöbb papírra vetett tündérmese. De vajon sikerül-e ugyanannak lenniük életben is, mint akik az internet nyújtotta biztonságos menedékben? Vajon mindketten tényleg azok, akiknek mutatják magukat vagy a valóságban ők is álarcot viselnek, mint ahogy a legtöbb ember? Hogy fognak majd beszélgetni egymással, az első alkalommal? Mint két idegen, vagy mint akik tényleg szerelmesek? A legnehezebb akadály van most előttük és ki tudja, hogy elég erős-e a szerelmük ahhoz, hogy ezt is legyőzzék...
(A gondolatok csak jönnek jönnek, a történet pedig oly hosszúra tudna nyúlni, hogy napokon át mesélhetném. Így hát újabb szünetet kell tartanom, míg kiderül, hogy valójában happy end lesz-e a mesénk vége. A következő részből kiderül, hogy mit tartogat az első találkozás és hogy létezik-e szerelem, ami minden akadályt legyőz. Kiderül, hogy miért talált egymásra két idegen ilyen regénybe illően és az is, hogy mennyi mindent tud tanítani egy kapcsolat... Remélem tetszett kedves olvasóm és bízom benne, hogy a folytatást is követni fogod.)
09/20090
A legszebb Május elseje, 1.rész
Megígértem, hogy mesélek még, hát itt vagyok és egy újabb felejthetetlen történetet mondok most el minden kedves olvasónak, aki kíváncsiságból ide kattint. A címmel ellentétben nem a munka ünnepéről lesz szó, azaz nem abban az értelemben, ahogyan azt először gondolnánk. Az életem egy olyan emlékét fogom most megosztani, ami talán a legintenzívebb az összes közül és amire - bár hosszú, hosszú évek küzdelme után - de most már keserűség nélkül, mosolyogva tudok visszaemlékezni. Egy olyan kis mese lesz ez a mai, ami valószínűleg minden egyes emberrel megtörténik vagy előbb vagy utóbb és kétségtelenül mindenkiben mély és emlékezetes nyomot hagy. Olyat, ami a legtöbbünkre akkora hatással van, hogy az egész további életünket is képes megváltoztatni. Igen, jól gondolod: Az első szerelem.
A bevezető elolvasása után hallom is néhány ember gondolatát: "Ne, egy újabb unalmas szerelmes történet, már gátat lehetne velük rekeszteni, ez hardver fórum, nem kell ide ilyesmi." Én mégis úgy érzem, hogy írnom kell, mert számomra ezzel könnyebb. Talán akad olyan olvasó, aki még kedvét is leli benne, ha pedig így lesz, akkor már tényleg megérte papírra, akarom mondani képernyőre vetni életem eddigi emlék tárának egy újabb kis darabkáját. Na de nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót, hanem bemutatom a történet egyik főhősét: A fiút.
Középiskolás éveinek a végén járt, rövid barna haja, kék szeme, magas, vékony testalkata és a négylábú patás állat hiánya eleve kizárta a feltételezést, hogy egyszer ő lesz egy csodaszép királylány szőke hercege. Mégis szerette volna azt hinni, hogy egyszer vele is megtörténhet hasonló csoda, mint a filmekben vagy a regényekben a daliás szőke hercegekkel. Ő más volt, mint a többiek: örök álmodozó. Az élet másképp festett onnan, ahonnan ő nézte. Kisfiúként is megmondták a szülei: "Fiam, csak légy önmagad és sose bánd, ha úgy érzed valami nincs rendjén a világban és Te nem illesz közéjük." Ez a mondat újra és újra eszébe jutott az idők folyamán, de ahogy teltek az évek, és ahogy a kis srác is cseperedni kezdett lassan ráébredt az élet egyik nagy igazságára: Egyedül nem jó. Tudta, hogy kell egy társ, valaki, akit szívből szerethet, és akivel megoszthatja minden gondját és baját. Látta maga körül a többieket. Mindenki boldog, vidám, szerelmes. Kézen fogva sétálnak a parkon át, tekintetükből sugárzik az önfeledt boldogság és az, hogy ők már nem két fél...hanem egy egész.
Szerelem. Nem is tudta még mit jelent ez a szó. Bár képzeletben már sokszor eljátszott a gondolattal. Elképzelte milyen lesz az a lány, aki majd egyszer rabul ejti a szívét, és aki őt is egésszé teszi majd. Tudta, hogy megérzi majd, ha megtalálja. Biztos volt benne, hogy nem szalasztja majd el, hiszen a megérzései mindig is olyan jól működtek. Sok csodaszép lányt járt vele egy iskolába, mégis mikor rájuk nézett nem látott mást, csak a maszkot. A lelküket nem. És tudta, hogy az a lány, amelyik nem engedi, hogy a lelkébe lásson, az nem lehet az igazi. Teltek múltak a napok, eljött egy újabb tavasz. Az élet nagy körforgásában ismét elérkezett az újjászületés évszaka... A levegőben a virágok és a fák csodaszép kavalkádján kívül szippantani lehetett a változás illatát. Korán reggel a buszon az iskolába menet a fiú is olyat érzett, amit már régen nem: Valami történni fog. Izgatottan indult el az iskola felé. Maga sem mert bízni benne, de titkon mégis átfutott az agyán: "Mi van ha most jött el az idő? Mi van, ha ma megtalálom?" A szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt menten kiugrik a helyéről és utol sem éri majd. A nap végére mégis kicsit csillapodott a kalimpálás. Elmúltak az órák, a szünetek, a felelések. Nem történt semmi. Egy teljesen átlagos nap volt, ahol nem hogy a szerelmet, hanem még a régóta várt történelem témazáró jegyet sem kapta meg. "Totál kudarc. Már a megérzéseimnek se hihetek" - gondolta. Így hát szomorú számokat hallgatva és az ablakon kifelé bámulva indult el hazafelé a jól ismert járattal és a szemében látni lehetett a magány és az elkeseredettség vég nélküli táncát.
A rossz kedve otthon sem múlt el. Az ebédhez alig nyúlt, szinte senkihez nem szólt egy szót sem. Unottan a szobája felé indult, majd miután nyugtázta, hogy a holnapi nap még rosszabb lesz a mainál az újabb két témazáró miatt, ezért inkább rá is hagyta az egészet és hirtelen mozdulattal gyorsan bekapcsolta a hű társát, a számítógépet. "Ez biztos segít majd, mindig szokott." Most mégsem... Cél nélkül kattintgatott ide-oda, de semmi sem tudta egy percnél tovább lekötni a figyelmét. "Kell valaki, akivel beszélhetek, mert egyedül megőrülök." Még ő maga sem tudta mitől szállt el ilyen gyorsan a tegnap még tökéletes életkedve és vidámsága. Persze ahogy az lenni szokott pont akkor egy barátját sem találta online, akivel beszélhetne, ezért olyan címet gépelt be a böngészője címsorába, amit már régen nem: chat.hu. Kicsit furán is érezte magát, hiszen hosszú ideje nem járt már ott és értelme sincs az egésznek, de úgy döntött ad egy esélyt a dolognak, mivel ennél rosszabb már úgy sem lehet. Ismét csak tévedett. A kudarcok sorozata kezdődött azzal, hogy nem tudta rávenni magát arra, hogy bárkire is ráírjon. "Mit mondhatnék? Nem akarok mindig csak kérdezgetni. Mindig mindenkinél ugyanazok a kérdések és ugyanazok a válaszok." Néhány perc céltalan képernyőbámulás után szép lassan elkezdtek bevillanni az ablakok. Először csak egy lány és három kérdés. Majd még egy lány, ugyanazokkal a kérdésekkel. Majd kicsivel később még egy és még egy és még egy, lassan kezdték belepni az egész monitort, de választ egyik sem kapott. Ekkor ért el a fiú a mélypontra. Fejében cikáztak a gondolatok, néhány pillanatig azt hitte meghibbant, hiszen semmi valódi indoka nem volt arra, hogy így érezzen, de ez az állapot mégis valódi volt és jelezte, hogy valami nincs rendjén. Vagy éppen hiányzik... Egyszerre érezte magát elhagyatottnak, szerencsétlennek, magányosnak, dühösnek és szomorúnak és nem tudta mi a megoldás. Lázasan kereste a válaszokat, de mint ahogy az legtöbbször lenni szokott most sem önmagától kapta őket, hanem az élet sodorta az orra elé a megoldást egy újabb kis ablakocska formájában.
Gondolatai hirtelen irányt váltottak, a néhány másodperccel ezelőtti tétovaságnak már nyoma sem volt. Helyette inkább ezt az új kis ablakocska kötötte le a figyelmét és az alatta lévő név, ami valami megmagyarázhatatlan okból másképp csengett, mint az előtte lévő húsz. És mint valami üdítő zápor egy forró nyári hét után úgy érte a meglepetés, hogy ez a lány nem azt a pár kérdést ismételgeti, mint az összes többi, aki eddig írt neki. Egészen máshogy indított. Egy olyan mondattal, ami ugyan csak pár szó volt, de avatott szemeknek még is képes sokkal többet elárulni arról, aki küldte. "Neki válaszolnom kell, nem tudom miért, de úgy érzem, ő megértene." Még ő maga is nevetett ezen a gondolaton, hisz egy név és egy mondat után lehetetlen bárkiről is megállapítani bármi hasonlót. De immáron tett követte a szót és mire felfoghatta volna, hogy mi történik már javában beszélgettek. A fiú nem figyelte az időt. S az igazat megvallva a fiú semmit nem figyelt akkor és ott, csakis egyetlen egy dolgot: Azt a valakit, akinek sikerült elfeledtetnie vele röpke egy óra alatt mindazt a nyomasztó kavalkádot, ami egész nap a fejében zsongott. A fiú megnyugodott, sőt...hasonló nyugodtságot talán még nem is érzett soha. Egyszerre volt izgatott és végtelenül vidám. Mintha kicserélték volna. A világ is megszűnt egy órára, de az az óra maga volt a világ. De mint ahogy a mesékben is kell egy fordulat mielőtt a cselekmény a tetőpontjára ér így neki is kijárt a magáé. A lánynak mennie kellett és bár próbálta a fiú marasztalni úgy tűnt most lehetetlent kíván. Hevesen dobogó szíve jelezte, hogy néhány másodpercen belül választ kap a feltett kérdésre: "Holnap is tudunk beszélni ugye?" Mindig is úgy képzelte el az életét, mint egy filmet, hát most ezt ebben a válaszban megkapta: "Bízzuk ezt a sorsra. Én itt leszek holnap is valamikor, és ha időben lépsz fel, akkor megtalálsz. Csak hallgass a megérzéseidre." A főhősünk nem épp erre a válaszra várt. Szerette a konkrét dolgokat és megrettent ettől a bizonytalanságtól. "Mikor jöjjek? Nem lehetek itt egész nap. És ha csak le akar rázni?" Újabb kérdések sora, amikre szintén nincs válasz. Gyors búcsú után ismét csak az üres monitor volt az, ahova a fiú szeme meredt, lélekben mégis máshol járt. Teljesen elvarázsolta ez az egy óra, pedig csak teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettek. Lassan már saját neki is kezdett feltűnni, hogy túl sokat mereng ezen az egészen, így hát gyorsan próbálta magát meggyőzni arról, hogy újabb butaságot csinál. "Hisz nem is tudom, hogy néz ki. Azt se tudom, hol lakik. Szinte nem is ismerem. Egy órát beszélgettünk és ennyi idő alatt nem lehet senkit kiismerni eléggé." Ezekkel a kérdésekkel kicsit kevésbé tűnt fontosnak a dolog és bár örült, hogy ez a lány segített kicsit elfeledtetni vele a gondokat mégsem bízott benne, hogy újra beszélni fognak valaha is. A nap végére mégis nyugodtabban hajtotta álomra a fejét és reggelre már csak egy röpke pillanat erejéig jutott eszébe a tegnap este.
Újabb átlagos nap, újabb eseménytelenség. Hazafelé mégis mintha úgy tűnt volna, hogy szorgosabban kapkodja a lépteit. A busz is mintha gyorsabban pattogott volna a jól ismert úton a családi ház felé. Az ebéd is hamarabb fogyott el és a számítógép is hamarabb került áram alá. Persze mindez csak véletlenül volt így. A fiú képtelen lett volna beismerni, hogy sietett, hiszen, ha rosszkor lép fel és nem találja fenn a lányt, akkor az egy újabb kudarc lett volna és még egyet talán már képtelen lett volna elviselni. Főleg ezt nem. Ismét dobogó szívvel gépelte be a címet és bár tudta jól, hogy butaság, mégsem volt képes irányítani. Már elkapta valami... Még a megszokottnál is lassabbnak tűnt minden, közben pedig már magában szinte el is könyvelte a kudarcot. "Mi van ha, pont most lép ki? Vagy ha nem jó a gépe és nem is lesz itt? Vagy az is lehet, hogy nem volt iskolában és délelőtt volt fenn. Mindegy is, az biztos, hogy nem egyszerre lépünk be." Még szinte be sem tudta fejezni a gondolatát máris egy új, de immáron ismerős ablak villant be elé. "Nem hiszem el, ilyen nincs, ez nem létezik!!"
Ha idáig eljutottál kedves olvasó, akkor biztos vagyok benne, hogy tudod ki volt az. Hát persze, hogy Ő. A lány. Ott volt és rá várt. A fiú szinte fel sem fogta, annyira biztos volt benne, hogy sosem "látja" többet. Most mégis ott volt előtte, és mint akik már ezer éve ismerik egymást úgy kezdtek el újra beszélgetni. Teljesen más volt, mint a többiek. Ha lehet szavakkal szeretni, akkor az Ő szavaiból sugárzott a szeretet, a tisztaság, a gyönyörűség, a vidámság, a pajkosság és az, hogy az egész lénye mennyire magával ragadó. A fiú úgy képzelte el Őt, mint egy angyalt. Látta lelki szemei előtt, ahogy ragyog. Beszélgettek és az idő megállt, a világ megszűnt, a gondok semmivé váltak és bármennyire butaságnak is tűnt, a fiú gondolataiban egyre többször cikázott át egy érzés: "Talán ilyen a szerelem..." Hangosan nem merte kimondani. Nyilvánosan még csak rágondolni sem mert, de immáron minden nap csak egy dolgot várt igazán. Azt hogy otthon lehessen, és újra beszélhessen vele. Már nem tudta mit csinál. Csak azt tudta, hogy jó nagyon. Már nem próbálta ésszerűen és logikusan felfogni a dolgokat. A lánytól lassacskán megtanulta, hogy csak az itt és most az igazán fontos. A jelen. Ez a pillanat, hisz csak ez a tiéd és ennek a percnek az emléke lesz később a múltad. Így hát a fiú sem rágódott többet. Csak kihasznált minden percet, amit "együtt tölthettek". Tudta, hogy ez nem mehet így örökké, de mélyen belül rengeteg mindentől tartott. Hisz még azt sem tudta igazán kivel beszél. Nem látta, nem hallotta, csak azt érzi, hogy mindez az egész igaz és különleges. De ez nem elég... Mégsem mert előrébb lépni, mert félt, hogy elveszíti azt is, ami eddig az övé, és ami az óta ily boldoggá teszi a napjait...
Akkor már tudta. Szép lassan kitisztult a kép. Azon a reggelen iskolába menet ez volt az a megmagyarázhatatlan érzés. Még sem csapták be az érzékei. Azt jelezték, hogy meg fog ismerni valakit. És így is lett. De ki ez az angyal valójában? Egyáltalán valós? Néha már ezt sem hitte el. Mégis ez a valaki olyan mértékű boldogsággal ragyogta be a napjait, amit még életében nem érzett...
(Elérkeztünk az első rész végéhez. Ha tetszett, akkor garantálhatom, hogy a folytatás is fog, hiszen még csak most kezdődik a történet. Most derül ki, hogy mi is történt május elsején, hogy vajon kicsoda is ez a lány valójában és mivel sikerült ennyire boldoggá tennie ezt a fiút. Talán tényleg egy angyal? Vajon sikerül életben is találkozniuk és megértik majd egymást? Vagy az is lehet, hogy ez az egész csak két álomvilágban élő fiatal meséje, akik a valóságban sosem találkoztak volna? Ki tudja? Én igen... És ha szeretnétek, akkor hamarosan tovább mesélek.)
09/20090
Mesél az éjszaka...
(Amit lentebb olvashattok, az az éjszaka szüleménye. Írnom kellett és ez lett belőle. Személyes emlékek, érzések és talán egy külső szemlélőnek semmit sem jelentenek majd. Mégis leírom, mert nekem így könnyebb. Megannyi emlék kavarog most a fejemben és ha az olvasóknak is tetszik hetente folytatom majd a mesélést vicces, szomorú, elgondolkodtató és sokszínű történetekkel. Csak egy a közös mindben: Az élet írta őket.)
Úgy volt, hogy ma már nem írok, úgy éreztem, csak összevissza kuszaság lenne belőle, de mégis itt vagyok. Ahogy az lenni szokott aludni nem bírok, nem is akarok és ismét csak én vagyok itt egyedül társam csupán a sötét, csöndes éjszaka, ami mindig is olyan nagy hatással volt rám valamiért. A háttérben a Protection szól halkan. Kinézek az ablakomon, látom a csillagokat. A hold narancsos színe egész furán fest ma. Egészen más, mint tegnap hajnalban volt. Az utcai lámpák viszont ugyanolyanok. Szakaszosan világítják be az utat és minden olyan leírhatatlanul nyugodt. Ezért is szeretek itt lakni. Errefelé esténként tényleg olyan, mintha megállna az élet és csak egyedül lennék az egész környéken.
Emlékszem amikor kicsi voltam mindig azt kértem édesanyáméktól, hogy hagy aludjam kinn nagymamáméknál. Nem voltak messze, itt laktak csupán az utcánk végén alig egy kilóméterre tőlünk, de én mindig oda vágytam, mert ott napközben sem járt egy autó sem és nappal is ugyanaz a szeretet és nyugodtság áradt az egész házból és környékből, ami itt éjjel. Szerettem ott és akárhányszor sikerült meggyőznöm édesanyámat hogy kijuthassak, annyiszor nem az alvás volt az, ami végül az időmet töltötte ki. Legtöbbször csak feküdtem az ágyon és hallgattam a csöndet. Avatott füleknek sokkal több volt az. A folyosó végéről hallani lehetett a nagy felhúzós kakukkos óra ritmikus ketyegését. Kitt-katt-kitt-katt. Ha erősen koncentrálok még most is hallom, pedig már jó ideje nem jár... Voltak ott más hangok is. Kintről néha beszűrődött a békák kórusszerű brekegése a távoli vízpart mellől, ha pedig esett, akkor minden egyes esőcsepp kopogását ki tudtam szűrni, ami a tetőre érkezett. Pár szobával arrébb aludtak nagyszüleim. Emlékszem tatám mindig olyan hangosan vette a levegőt, hogy szinte az egész ház vele együtt lélegzett. Ezeket és még ezer mást hallgattam esténként oly szorgosan kisgyermekként és éreztem, ahogy az egész ház maga a szeretet, a nyugodtság és a minden gondtól, bajtól és a kultúra részegítő zsongásától mentes távoli kis menedék.
Akkor még nem tudtam, hogy a benne élő emberek miatt lett ilyen. Ma döbbentem rá azt hiszem, mikor hosszú idő után újra úgy próbáltam tekinteni a házra és a környékre, ahogyan régen. Beléptem és egyből meghallottam, hogy már nem ketyeg a kakukkos óra. Észrevettem, hogy csönd van ugyan, de ez már a magány csöndje. Kicsit kinyitottam a lelkem és hallottam, ahogy azt súgják a falak: "Már egyedül vagyok, eltűnt a szeretet." Ahogyan így magam nézelődtem s mintha tudta volna mire gondolok megszólalt mama, aki épp akkor ért fel a vízpart mellől: "Látod fiam? Megváltozott minden. Már semmit sem ér az egész. Egyikünk meghal és vele együtt megy minden körülötte. Én itt maradtam egyedül, de mit ér ez már? Szép lassan tönkremegy egy élet munkája, elkorhad, leomlik, eltűnik és nem marad utánunk semmi." Ennyit mondott néha el-elcsukló hangon, majd hazaindultunk.
Azt hiszem igaza van, s nehéz ezt beismerni még ifjú fejjel. Mindenki attól fél, hogy megöregszik és ezért próbálja teletömni az életét izgalmasabbnál izgalmasabb és emlékezetes dolgokkal. Csak azt felejtik el legtöbben, hogy nem az öregség az, amitől félni kell, hanem az, hogy nem lesz kivel megöregedni. Mert ha van melletted valaki, akkor minden egyszerre leegyszerűsödik és könnyebbnek tűnik. És nem csak számodra. A környezeted számára is. Kölyökként még nem tudtam, de a nagyszüleim szeretete az egész házat, tópartot, utat és környéket melengette. Ezért vágytam oda mindig olyan lelkesen. Emiatt is lettem az, aki most vagyok. A szüleim után ők azok, akiktől a legtöbbet tanultam az életről és ők azok, akik a legnagyobb példaképeim. Olyat alkottak és hoztak létre, amit ma már elvétve is alig látni. Igazi önzetlen sírig tartó szeretet, tisztelet, őszinteség és feltétel nélküli boldogság. Kinek megy ez ma? Ki boldog, ha nincs pénz, ha nincs kocsi, ha nincs szórakozás, ha nincs TV, ha nincs meg a luxus, amit ez a rohanó világ szinte megkövetel? Senki... Hát persze. Nekik házuk sem volt, egy kis vályog viskóban éltek mikor összeházasodtak, míg saját kezűleg fel nem építették az otthonukat, ami még most is biztosabban áll, mint a legtöbb mai épület. Ők még tudtak a világtól függetlenül élni és szeretni. Mi már nem tudunk. És hogy miért írom le mindezt? Magam sem tudom. Az utóbbi időben egyre többször és többször villannak be olyan képek, pillanatok, emlékek, amiket sosem fogok elfelejteni, mert életem meghatározó momentumai voltak. Élesebben élnek bennem, mint a tegnapi nap. Pontosabban tudom felidézni, mint bármi mást, ami a közelmúltban történt. És annyi ilyen van, oly sok emlék, ami egyszerre tesz boldoggá és keserűvé. Bosszant, hogy nem tudok megelégedni azzal, hogy átéltem és velem történt meg. Bosszant, hogy mindig egyre többet és többet akarok. Ez a mai világ átka. Semmi sem elég. Soha. És boldog sem lehetsz igazán, mert mire megszerzed amire vágysz már más kell. És a régi hirtelen értéktelenné válik. Olyan dolgokat éltem át, amiket talán kevesen. Talán sokan. Nem tudom. Nekem mégis fontosak. S az örömöm mellett nem tudom kitörölni a vágyat, hogy újra átélhessem ezeket. Pedig már sosem fogom, hisz a múltat visszapörgetni nem lehet. A kisgyermekkor, a család, a barátok, az első szerelem, az első csalódás, a sok lecke, amit nehezen ugyan, de megtanultam. Mind mind megannyi történet, helyszín, arc, ember, ami kitörölhetetlenül él bennem. Könyveket tudnék megtölteni velük és talán majd fogok is. Annyi minden kavarog most bennem. Érzem, hallom, látom. Őt...Tatusom...Csabit és megannyi mást. Embereket, akik a múltam részei, de többé már nem lehetnek velem. A balatoni nyaralások emlékeit és önmagamat. A kis kétségbe esett Ferit, aki mindig mikor valami leküzdhetetlennek tűnő gondba ütközött azt hitte, hogy a világ legnehezebb harca vár rá és mégis minden egyes csata után csak erősebb és erősebb lett.
És az éjszaka csak mesél és mesél tovább végeláthatatlanul...újra elmeséli az életem...s én hallgatom...
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
Utolsó kommentek