Álmatlan - Meséim, gondolataim, történeteim Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Moving on

Régóta akartam már írni egy hosszabb bejegyzést azokról a dolgokról, amik körülöttem zajlanak és amik bennem játszódnak le mostanság, de valahogy sosem jutottam ide. Mindig volt valami, ami miatt azt mondtam, hogy most se jó, meg most se és most se. Való igaz, rengeteget dolgozom, szinte reggeltől estig itt ülök a gép előtt és próbálok mindent kihozni magamból, a lehetőségekből és a sok feladatból, amit rám bíztak. Nagyon szeretnék mindent tökéletesen megoldani, bár magam is tudom, hogy ez lehetetlen. Sosem volt még ennyire komoly és felelősségteljes munkám és ennek nagyon is érzem a súlyát. Rengeteg dologról kell döntenem, rengeteg dolgot kell végigcsinálnom, legtöbbje olyan, amit még csak elméletben végeztem azelőtt. És bár izgalmas és sok lehetőséget rejtő dolog ez mégis van bennem egy belső kis titkolt félelem, hogy mi van, ha elrontom? Ez már nem olyan, hogy elnézést kérek és csinálom tovább. Egy rossz lépés vagy döntés és borulhat az egész. Nagyon élvezem és szeretem csinálni, csak most érzem életemben először, hogy minden döntésemnek súlya van. Nem is akármekkora. Néha úgy érzem talán nem is tudok megbirkózni ellene, pedig tudom jól, hogy ezt csak a megcsappant önbizalmam mondatja velem. Meg aztán ott van az a lehetőség is, hogy talán túl sokat is foglalkozom a munkával és túl keveset magammal, a barátokkal és minden mással, amivel foglalkoznom kéne. Kettős a dolog, mert a munka eltereli a gondolataimat, a figyelmemet és így könnyű napról napra élni. Nem akarok egyfolytában a jövőbe nézni és tervezgetni, mert már nagyon jól tudom, hogy felesleges. Néha ugrálok a jelen és a múlt közt, néha nem is tudom igazán ki vagyok vagy ki lettem. Az biztos, hogy már más vagyok, mint aki voltam. Sokszor érzem azt mostanában, hogy a régi önmagam kezd homályba veszni. Örüljek neki, vagy legyek szomorú? Nem tudom. Más lettem, megfontoltabb, komolyabb, a realitások talaján élő. Ezért a kevesebb bejegyzés is. Nincsenek már mindennapi lelki gondjaim és örlődéseim a világ problémáin. Persze a problémák megmaradtak, a világ se lett jobb hely, csak én ébredtem rá, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Hiába próbálok én kitűnni, sajnálkozni vagy rábeszélni másokat, hogy mi a helyes, csak én megyek tönkre ebben a szélmalomharcban. Az is lehet, hogy csak egyszerűen idomultam az engem ért történésekhez és emiatt lettem az, aki vagyok. Talán a régi énem is itt van még, csak valahol mélyen lapul csendben és titokban. Már nem tudom, de talán nem is számít. Azt hiszem felnőttem, bármennyire is próbáltam ellene tenni. Mindig azt mondtam, hogy én a lelkemben örökké fiatal maradok. A valóság mégis az, hogy sokkal hamarabb lettem felnőtt, mint kellett volna. De hát ez az élet rendje. Nem vagyok szomorú, hisz minden szakasznak megvan a szépsége. Ennek is. Csak kicsit még tétova vagyok, sok dologhoz hozzá kell szoknom és sokszor nem tudom mit kéne tennem. Dolgozom, a mának élek és csak a jelen számít. Az emlékek megmaradtak, a sok szépet nem veheti el tőlem senki. A jövőt úgysem láthatom, úgysem számíthatom ki, így hát nem marad más csak a jelen. Ez a pillanat, a most. Egyre inkább megtanulom mennyire fontos is. Hisz a jelenből lesz a múltad, ami meghatározza a jövődet. Ezért is fontos, hogy mit is teszek most, ezért is fontos ez a pillanat. Legyek bárhol, bárkivel, mindig megpróbálom megtalálni azt, aminek örülhetek. Mint, ahogy most is. Örülök, mert imádom ezt a számot és örülök, mert őszintén leírom mindazt, amit érzek és gondolok. Néha pedig nem is kell több ennél...

Sok időbe telt, de megtanultam azt is, hogy mennyire fontos lezárni a dolgokat magamban. Teljesen mindegy mi az a dolog és miért lett vége. Sosem elég legyinteni egyet és azt mondani: Ennyi. Magadban kell elrendezned és helyére tenned a szerteszét heverő emlékdarabkákat és válaszok nélküli kérdéseket. Ha nem teszed úgy jársz, mint aki mindig csak szőnyeg alá söpri a port és egyszer csak a szobába lépve felbukik benne. Nem tudod elég mélyre söpörni, egyszer úgyis a felszínre tör. Ezért zártam le én is magamban az életem nagy, befejezés nélküli fejezeteit. Sokat könnyített rajtam. Jó érzést adott. Mintha nem kellene annyi terhet cipelnem. Nincsenek már kérdések és az emlékdarabkák is csak szép képeket raknak már ki. Furcsán jó érzés. Életemben először nem érzem azt, hogy valamit elrontottam. Hisz tudom: Mindig azt tettem, amit akkor és ott a leghelyesebbnek ítéltem. És csak ez számít, na meg az, hogy mit tudtam tanulni belőlük. Az pedig biztos, hogy nagyon-nagyon sok mindent. Életemben először nem akarom fejtegetni a jövőt és nem akarom látni mi fog történni. Most csak élni akarok és hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell. Mint a papírsárkány, aki hosszú ideig próbált küzdeni a szél ellen és ebben a küzdelemben sok-sok szakadt és tépett sebet szerzett. Aztán egyszer azt mondta: Elég, nem küzdök tovább. Elengedte magát és ahogy hirtelen alákapott a szél olyan mértékű szabadságot érzett, amit előtte még soha. Nem számított merre viszi a szél és az sem hol köt majd ki. Egyszerűen csak élvezte a repülést és azt a könnyed szabadságot, amit előtte sosem érzett. Ezt érzem most én is. Sok minden hiányzik, sok mindenem nincs meg. Sok mindennel nem vagyok elégedett és sok minden bánt még mindig. Mégis elengedem magam és hagyom, hogy vigyen a szél, mert tudom: Csupán az fog történni aminek történnie kell, sem több, sem kevesebb.

Az utolsó levél utolsó bekezdése:

"És tudod mire jöttem még rá? Hogy egyáltalán nem fontos, hogy létezik-e örök szerelem. Az se számít meddig tart egy kapcsolat. Tudod mi számít? Az, hogy a végén, amikor a közös utunk kettéválik, akkor mi az, amit tovább tudunk vinni a másikból. Mi az, ami által többek leszünk. Mik azok az emlékek, amik mindig erőt adnak és mosolyt csalnak az arcunkra. Régen túlságosan is azt akartam, hogy minden örökké tartson és az enyém legyen. Ma már nem akarom. Nem kell. Hisz mit érek vele? Az emberi (földi) életben bármennyire nehéz is bevallani olykor magunknak, de semmi nem tart örökké. Sem a szerelem, sem a fájdalom, sem a boldogság, sem maga az élet. Egyszer minden elmúlik. És hogy utána van-e valami? Van. Ez a meglepetés része a dolognak  Úgyhogy ma már úgy próbálok élni, hogy mindig azt becsüljem meg és annak örüljek, ami és aki van. A jövőt úgysem számíthatom ki. Sosem tudhatom meddig tart egy kapcsolat. De amíg tart, addig a lehető legszebbé akarom majd tenni. Hisz ennek van értelme egyedül ebben a kiszámíthatatlan és sokszínű életben. Tedd ezt te is. Ne félj, ne agyalj, ne töprengj, ne nézz túl sokat a jövőbe. Élvezd a jelent, szeresd, akit szeretsz és ha egyszer véget ér ne bánkódj túl sokat. Hisz, ami számít az pár dolog csupán:

1, hogy mit adtál magadból,
2, hogy mit kaptál a másiktól,
3, és hogy mikre emlékszel majd a közös útról.

Ez pedig azt hiszem pont jó lesz végszónak."

Az idő

Mi is az idő?

Érdekes kérdés... Pont néhány hete került elő ez a téma miközben séta közben egyik barátommal beszélgettem. Mi is az idő? Az idő egy az emberek által alkotott fogalom, egy olyan nehezen körülírható valami, ami az évezredek alatt már annyira az életünk részévé vált, hogy elképzelni sem tudjuk milyen lenne az élet, ha nem létezne az a fogalom, hogy idő. Gondoljunk csak bele: Képes vagy-e kellő mélységben felfogni, hogy milyen lenne az élet, ha nem létezne olyan dolog, hogy elkésni. Nem létezne olyan dolog, hogy oda kell érnem fél 3-ra. Sőt... nem létezne az a kifejezés sem, hogy "múlt". Lennének dolgok, amik megtörténtek (de ez sem jó szó, hisz magában hordozza a múlt idő jelét) és lennének dolgok, amik valószínűleg meg fognak történni. Az a szó sem lenne helytálló, hogy jövő és jobban belegondolva manapság is kicsit elveszett már az értelme. Mert mi is a jövő? Egy bennünk alkotott kép azokról a dolgokról, amik várhatólag történni fognak, vagy amiket szeretnénk, ha megtörténnének.
Persze ezek a mai embernek túl mély gondolatok, hisz már annyira belénk ivódott ez a szó, hogy képtelenek lennénk nélküle élni és képtelenek vagyunk elképzelni mennyire elrontja olykor az életünket. Az emberek rohannak, mindenki siet, úgy érezzük az élet elszalad mellettünk és ha azt akarjuk, hogy utolérjük, akkor nekünk is felgyorsultan kell élni, hogy mindent elérhessünk. Ez pedig szép lassan tönkreteszi mindazt, amitől valójában szép az élet. Mennyire szép volna ha megtanulnánk nem felgyorsuva, hanem - épp ellenkezőleg - olykor meg megállva csodálni az élet apró dolgait és szépségeit. Azt hiszem sokkal tartalmasabb lehetne az emberek élete, ha megtanulnák, hogy nem azon múlik a boldogság, hogy minél több dolgot zsúfoljunk bele egy napba. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem létezne az a fogalom hogy nap, hét, év, óra, perc. Talán egy teljesen nyugodtabb és boldogabb világban élnénk most, ha ez a pár fogalom nem születik meg egykoron. Mindez persze csak filozofálgatás és talán értelmetlen is. Mégis néha jól esik elmerengeni.
Tehát mi is az idő? Immáron életünk meghatározó és szerves része. Egy belső hang, ami sosem halkul el. Egy olyan valami, ami talán sok dolgot könnyebbé tesz életünk során, de sajnos eközben majdnem ugyanennyit tönkre is tesz. Persze aki megfelelően tud bánni vele, annak lehet ajándék is. Nem az számít hány óra van, nem az számít hány éves vagy és hogy milyen évet is írunk. Csakis az, hogy tudni kell meglátni az élet azon momentumait, amik igazán fontosak. Tudni kell, hogy nem attól lesz teljes az életed, ha túlhajszolod magad és sablonok szerint élsz. Nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani sem a múltnak se a jövőnek. Az egyik csak emlékek és megtörtént események tárháza, a másik pedig csak vágyak és álmok színtere. Bármelyikben is élsz az életed nem a megfelelő irányba halad. Ahol élsz az itt és most van. Ez is csak egy fogalom, úgy hívjuk: A jelen. Bármennyire is vágysz a múltba, vagy talán a jövőbe kénytelen vagy itt élni. Használd ki, élvezd és tedd széppé. Ha egy olyan pillanatra akadsz, ami megéri, hogy felfigyelj rá, akkor hidd el: Megáll majd az idő!

A várakozásról

Életfilozófiám

1. Számomra az életben a legfontosabb a most. A pillanat. A jelen. Az, hogy éppen hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok. Próbálom mindig átadni magam a pillanatnak, próbálom olyankor kizárni a fejemből a zsongó gondokat. Ha sikerül, ha el tudok felejteni mindent, akkor rövid időre, de át tudom adni magam a jelennek és egy csapásra szebbé válik minden. Olyankor megtanulom élvezni azt, amit éppen az élet nyújt felém. Legyen az egy film egy zene, egy csodálatos tájkép vagy egy este a barátokkal. Teljesen mindegy, hisz olyankor valami belső boldogság lesz úrrá rajtam, ami azt súgja, hogy igen, ezt hívják valódi életnek, hisz ez a jelenem, csak ez az, amiben biztos lehetek. Csakis tőlem függ, hogy boldogan töltöm-e el, vagy hagyom, hogy a hétköznapok temérdek gondjai elrontsanak minden egyes pillanatot. Mert gondok mindig vannak. Gondjai mindenkinek vannak. Éppen ezért kell tudnod, hogy mindig lesznek is. Arra hiába vársz (várok), hogy egyszer majd hipp-hopp minden probléma a ködbe vész és akkor majd jöhet a boldogság. Ez sosem történik meg. Az egész csak attól függ, hogy képes vagy-e kizárni a fejedből őket, vagy sem. Amikor pedig sikerül, akkor azokra a rövid pillanatokra boldog leszel. Okok és indokok nélkül. Csak úgy. Mert élsz. És akkor nem vágysz többre. "Éld úgy a jelened, hogy tudd az lesz majd a múltad, ami meghatározza a jövődet!" Minden most dől el. Ebben a pillanatban.

2. Ami mindig elront mindent (olykor még sajnos nálam is) az az, hogy túl sok figyelmet szentelünk a jövőnek. Vajon mi lesz akkor, ha...? Vajon mi történik holnap? Vajon hogy sikerül a...? Vajon meddig leszünk együtt? Vajon jövő hónapban lesz elég pénzem? Folyamatosan zúg benned egy hang, ami az agyad végtelen gondolkodásra készteti egy olyan dologgal kapcsolatban amiben SOSEM lehetsz biztos, mert a jövő mindaddig rejtély marad, amíg jelenné nem válik. Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor felejtsük is el a jövőt és ne tervezzünk. A tervek fontosak. Kicsit olyanok, mint az álmok. Ezek visznek előre. De nem szabad hagynunk, hogy a túlzott agyalás elrontsa a jelened is. Minden kiderül, ha odaérsz és eljön az ideje. Felesleges rágódni olyan dolgokon, amin még nem változtathatsz. Persze tehetsz azért, hogy legyen elég pénzed a jövő hónapban is és azért is, hogy ne hagyjon el a szerelmed. De mindezekért a JELENBEN küzdhetsz. Tehát ugrás az első pontra.

3. A harmadik és szintén az egyik legnagyobb "bajkeverő" a múlt. Újabb buta kérdések sorozata. Mi lett volna ha...? Mi lett volna, ha akkor és ott másképp döntök? Mi változott volna, ha nem teszem meg, amit megtettem? Vajon most boldogabb lennék? Megkérdezheted magadtól és másoktól ezerszer is ezeket, sosem fogsz tudni rá valódi választ kapni. Minden egyes ilyen felesleges kérdéssel csak a jelened piszkítod össze, egy újabb pillanatot hagysz elúszni. A múlt: elmúlt. Ami megtörtént, azon nem változtathatsz. Szűrd le a konzekvenciát, gondold át hol hibáztál és tedd el jó mélyre. Nem kell felejteni. Nem kell mindent kitörölni, még akkor sem ha fáj. Csak tedd el a lelked egyik magas polcára. Hidd el később még szükséged lesz rájuk. Nem szabad elfelejteni, hogy ezek által leszel több. A csalódások, fájdalmak, szakítások, kudarcok visznek csak előre. Fájdalmas módszer, olykor kegyetlen is. De sosem lehetnél az, akivé válni szeretnél, ha nem tapasztalod meg milyen a mélyben. Ne szitkozódj, ne neheztelj a sorsra, az életre, Istenre. Egyszer még hálás leszel azért, amit minden egyes kudarcod alkalmával megtanulsz.

A vagyon, értékek, birtoklás:

Emberi jellemvonás, hogy mindig akarunk valamit. Új autót, nagyobb házat, szerelmet, boldogságot, vagy éppen csak magát a pénzt. Nincs ezzel semmi baj, ha tudod, hogy mindez, csak délibáb. A boldogsághoz társítottuk már hosszú évekkel ezelőtt a tárgyakat, a pénzt. De ez nem az igazi boldogság. Persze jó érzés, ha pénzhez jutsz és meg tudsz venni valamit, amire régóta vágysz. Örömöt okoz. De ez nem tart sokáig. Hamarosan több kell. Újabb. Jobb. Nagyobb. Azzal telik az életünk, hogy nap mint nap küzdünk tárgyakért, a pénzért. Aztán azért küzdünk, hogy ezt megtartsuk, birtokoljuk. Nem akarjuk elengedni. Azt mondjuk: "már az enyém!" Nem sokkal később még több kell. Több kell, mert ezek csak ideig-óráig nyújtják azt az érzést, amire vágysz. Végül birtokolni akarod a szerelmet is. Azt mondod: "az enyém vagy!" Pedig a szerelem maga a szabadság. A szerelemben nincs birtoklás, csak közös szárnyalás. Együttes repülés, ahol a felek néha más irányba szállnak. És egyik sem fogja vissza a másikat, hogy "ne menj, nem mehetsz, mert az enyém vagy." Végül pedig mikor megszereztél mindent, elértél az életed végére, ott a házad, a vagyonod, akkor jön a halál és egy pillanat alatt mindent elvesz tőled. Ez elől senki nem menekülhet, soha. Tehát mi is a birtoklás? A világ legnagyobb hazugsága, az ego játéka. Semmi nem lehet örökké a tiéd. Földi síkon nem. Küzdhetsz érte, szeretheted a pénzt, a vagyont. De tudd, hogy egyszer mindentől meg kell válnod, ami most a tiéd. Éppen ezért, ha elveszítesz valamit gondolj arra, hogy ettől nem lettél kevesebb, hisz boldogabb sem ezektől vagy. S ha megtanulsz elengedni, akkor rövidesen rájössz, hogy minden egyes dolog, amit elveszítesz helyet ad valami újnak, ami újra a tiéd lehet.

Amikor önzetlen vagy akkor is birtokolni akarsz. Sokáig nem láttam, de én is ilyen voltam. Azt mondod önzetlenül szeretsz ajándékozni és nem vársz cserébe semmi viszonzást. Odalépsz kedvesedhez, egy kis csomagot nyomsz a kezébe. Izgatottan figyeled az arcát, képtelen vagy levenni a szemed róla. Bontja a csomagot és te megszólalsz: "Remélem tetszeni fog, órákat válogattam a boltban, hogy megtaláljam a legjobbat." Neki pedig csak egyre hevesebben ver a szíve, mert tudja, hogy bármi is lesz a csomagban meg kell, hogy feleljen neked. Kibontja, szinte meg se nézi, csak elmosolyodik és szüntelenül próbálja bizonygatni, hogy mennyire imádja és mennyire tetszik neki. Te pedig elégedetten öleled át és észre sem veszed, hogy pont ekkor várod el tőle a legtöbbet. Nem csomagot, nem tárgyat: a kikényszerített szeretetét, a ráerőltetett boldogságot. Az egod így létezik. Szeretetet koldul. Ismerd fel, hogy így létezel. Ha sikerül máris megtetted az első lépést.

A Szerelemről:

Erről tudnék a legtöbbet írni azt hiszem, minden ember életének mozgatórugója, minden központja, az élet valódi célja. Megtalálni a másik feled, akivel együtt folytatjátok tovább az utatokat. Sajnos manapság egyre kevesebb igazi és őszinte szerelmet látok. Az emberek csak úgy összejönnek egy pár órára, egy rövid időre, de nincs már meg bennük az a fajta kötődés, ami átsegíti őket az élet gyötrelmein. A legelső problémánál megijednek, feladják és elmenekülnek. Az igazi szerelem a legritkább esetben olyan, mint a filmeken. Nem csupa romantika és boldogság. Legtöbbször küzdelem és harc. Magaddal, az élettel, a másikkal, a gondokkal. Mindig küzdötök. Együtt! Az igazi szerelem az, mikor a másik mellett állsz akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rád. Az igaz szerelem az, mikor hosszú-hosszú évek múltán sem akarsz másikat keresni. Amikor elmúlik a lángolás és az egész átalakul valami mássá, de te mégis mellette vagy és fogod a kezét. Manapság mindenki megrémül, amikor elmúlik a kezdeti tűz. Menekülnek, mert azt hiszik ennyi volt és nincs már semmi ami összetartja őket. Pedig ezután következik a valódi boldogság. Az őrláng, amely örökké ég, ha egyszer lángra kap. A legnagyobb kérdés pedig, ami mindig vissza-visszatér: Létezik-e örök szerelem? Régen kapásból azt válaszoltam volna rá, hogy igen. Ma már kicsit árnyaltabb a kép. Most azt válaszolom, hogy igen is meg nem is. Földi síkon semmi sem örök. Meghalunk, testünk, értékeink odavesznek és ezzel együtt az is, amit mi itt a Földön szerelemnek hívunk. De hiszem és tudom, hogy jön utána valami más, valami sokkal szebb. Hiszem, mint ahogy azt is, hogy egy ember nem csak csont és hús. Van bennünk valami, ami emberré tesz bennünket. Ami megtanít szeretni. Hívhatod léleknek, szívnek, nem számít. De ott van. És ha a lélek társra talál és egymásba kapaszkodnak, akkor ez a kapocs a halál után sem szűnik meg. Nem tudom mi jön utána. Senki sem tudja. De bármi is az, én ott is szeretni fogok. Örökké!

Mindössze ennyi a lényeg:

''Ha valóban Boldog akarsz lenni, el kell szakadnod attól az egoista tévhittől, hogy a boldogsághoz indok kell. Ez egy hatalmas csapda: amíg hiszed, hogy neked valami boldogságot ad, addig hajszolni fogod, hogy megszerezd – így a nagy hajszában elfelejtesz boldog lenni. Ha meg megszerzed a boldogságod vélt tárgyát, akkor meg minden pillanatban attól fogsz félni, hogy elveszted – a nagy félelemben megint elfelejtesz boldog lenni. Ám a boldogsághoz nem kell semmi, nem kell hozzá indok. Csak az ego, az elme keresi az indokokat, mert képtelen felfogni az Élet ellentmondásokkal teli teljességét, tökéletességét. Az elmét az ok-okozati összefüggések létrehozása élteti, de mindez csak illúzió: amikor boldog vagy, arra alapvetően nincs indokod. Amikor igazán boldog vagy, amikor fekszel a tengerparton és napozol, amikor fáradtan hazaérsz, és jóleső sóhajjal belezuhansz az ágyba, amikor csak öleled a szerelmedet és nem gondolsz semmire… amikor valóban Boldog vagy, akkor eltűnnek az indokok. Sőt, még te is eltűnsz: amikor te magad vagy a Boldogság, akkor az egod, az elméd megszűnik! Ekkor csak vagy, s ez maga a Boldogság. S hogy miért vagy boldog, amikor nincs rá semmi okod, hogy boldog legyél? Mindenért és semmiért.''

Nyári történet

Az olvasáshoz ajánlott zene: [link]

"A nyári kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve egy dolog közös bennük: hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egy perc alatt elillan."

Augusztus vége volt. A néhány héttel ezelőtti tikkasztó forróságnak már nyomát sem lehetett érezni. Eltűnni látszott, ahogy lassacskán maga a nyár is. Egy magas, fiatal fiú állt a Duna parton. Barna hajába bele-belekapott a játékos szél. Tekintete mereven bámulta a táncoló hullámokat, ahogy újra meg újra előretörnek és próbálják meghódítani a partot. Néha olyan sikeresen tették ezt, hogy elérték a fiú lábát is, majd mintha tudták volna, hogy rosszat tettek, sebesen húzódtak vissza a mederbe. Őt mégsem zavarta. Végig mozdulatlan maradt, tekintetében pedig valami elmondhatatlan keserűség és sóvárgás látszott. Jobb kezében egy kis gyűrött és szakadt papír fecnit szorongatott. Erősen szorította, nehogy bárki elvehesse tőle. Talán már ő sem tudta mennyi ideje áll itt mozdulatlanul. De nem is érdekelte… hisz valójában nem is ott járt.

~°~

Javában tombolt a nyár, a tikkasztó hőség elől minden élőlény igyekezett árnyékos és hűvösebb helyre vonulni. Bolond volt az, aki ilyen időben odakinn tartózkodott. „Bolond vagyok, hogy ilyenkor utazom át a fél országot egy nő miatt.” – gondolta a fiú, miközben egy fehér kis csomagot szorongatott a hóna alatt. Persze csak a hiúsága mondatta ezt vele, hiszen repdesett az örömtől, mikor megtudta, hogy újra találkozhatnak. Nem érdekelte a tikkasztó meleg, sem a több órás utazás. Mindössze csak arra tudott gondolni, hogy végre ismét azzal a lánnyal lehet, aki már 8 hónapja elrabolta a szívét álnokul. Fel-alá járkált idegesen a fákkal borított sétány alatt és a szíve kalimpálása elnyomott minden egyéb zajt. Ugyan már nem az első alkalom volt, de mégis mindig úgy érezte, hogy menten kiugrik a szíve, ha meglátja Őt. Ez a mostani pedig egy igazán különleges nap. A lány születésnapja. Ezért hát a kis csomag és ezért a szokottnál is nagyobb izgalom. „Mindennek tökéletesnek kell lennie, igen. Pont olyannak, ahogyan terveztem.”
Lassan teltek a percek, szinte óráknak tűntek. Míg végül az izgatott tétovaságot egy távolban feltűnő női alak törte meg. Bárki lehetett volna az, bármelyik idegen járókelő. De nem. A fiú tudta, hogy ez Ő! Elindult feléje, a szíve kalimpálása jelezte a távolság csökkenését. A lány gyönyörű volt. Szinte ragyogott. Az a fajta, akire minden egyes alkalommal elég volt a fiúnak csak egyszer rápillantania, hogy újra meg újra beleszeressen. Kézen fogva indultak tovább és észre sem vették, ahogy repül az idő. A járókelők, akik elhaladtak mellettük csak annyit láttak, hogy mindketten nevetnek, és ahogy a másikra néznek, szinte egyszerre ragyognak fel. A fiú mindig megnevettette a lányt, a lány pedig mindig édesen gonoszkodott vele. Legtöbbször szavak sem kellettek, hisz mindketten tudták mit mondana a másik.

~°~

A fiú merengését egy elhaladó hajó kürtje szakította félbe. A hirtelen zajra összerezzent és az egyre hidegebb szél miatt szorosabbra húzta magán a kabátot. Tudta, hogy lassan indulnia kellene, de úgy döntött marad még egy kicsit. Hisz olyan szép emlékeket rejt ez a hely. A jobb kezére pillantott, ahol még mindig a megtépázott papír fecnit őrizte, majd halkan, szinte tudatlanul ezek a szavak hagyták el a száját: [I]„Jaj, te lány…”[/I]

~°~

„Jaj te lány…” – törte meg a csendet a fiú, miközben a Duna parton ültek szótlanul. Karjaival hátulról átölelte Őt, a lány pedig hagyta, hogy szeressék. Fejét a fiú vállára döntötte kezét pedig a kezében pihentette. Közelebb bújt a fiúhoz, majd a játékosan csengő hangján megkérdezte: „Igen?” Ő pedig csak annyit súgott neki halkan: „Jaj te lány, ha tudnád, mennyire Szeretlek.” Néhány perc múlva elővette a kis fehér csomagot, amit ez idáig őrzött és a lány kezébe nyomta. „Tudod, a megfelelő helyre és alkalomra vártam, hogy ezt odaadjam. Ez pedig most az. Boldog Születésnapot! Ez, amit most tőlem kapsz maga a szívem, vigyázz rá nagyon, mert most már a tiéd.” A lány szép lassan megszabadította a csomagolástól a dobozkát. Egy fából faragott, kézzel készített furcsa kis dobozka volt, melyet csak kevesen tudtak kinyitni. A lány mégis egyből megtalálta az elrejtett kulcsot és hamarosan feltárult előtte a tartalma. Egy kicsike kis szív pihent benne, amibe ez volt belevésve: „Mindig Szeretni foglak.”
Még szorosabban ölelték egymást, és a pillanat szinte végtelennek látszott. Titkon mindketten azt kívánták, hogy sose érjen véget. Rövidesen a lány megszólalt: „Tudod sosem éreztem még ilyet. Nem is hittem volna, hogy valakit ennyire lehet Szeretni. Úgy érzem ez sosem fog elmúlni. Sosem fogom tudni elégszer megköszönni, amit tettél és teszel értem. Hogy mindig számíthatok rád, és hogy ennyire önzetlenül Szeretsz. Veled akarom leélni az életem. Persze...tudom, hogy ez naiv kijelentés, de nem tehetek róla, én így érzem. Neked adtam a szívem és mindig szeretni foglak.” A fiú szemében könnyek jelentek meg, de ezt a lány nem láthatta. Próbálta visszafojtani őket, de egyszerűen képtelen volt rá. A zsebébe nyúlt és egy hivatalos levelet húzott elő lassan. Azt a levelet, amit már ezerszer megbánt, hogy felbontott. Ahogy rápillantott egy könnycsepp csorgott le az arcán hirtelen. Valami megváltozott… Észrevétlenül kimenekítette az egyik kezét és letörölte a könnyeit. A lányra nézve újra elmosolyodott, majd megszólalt: „Játsszunk egy kicsit. Van nálam papír és ceruza. Írjunk egymásnak valamit, bármit írhatsz, amit csak szeretnél, de a kikötésem az, hogy nem olvashatjuk el csak fél év múlva ugyanitt. Megígéred, hogy betartod? ” A lány meglepődött a kérésen, de végül belement a játékba. „Igen, megígérem!”

~°~

Néhány perc maradt már csak, míg végleg lebukik a nap, a fiú pedig még mindig ott állt mozdulatlanul az emlékeiben merengve. Tudta, hogy ezt kellett tennie, de mégsem tudta elfogadni soha, hogy így döntött. Nem sokkal később, miután megírták a leveleket, felhívta a lányt. Azt mondta neki, hogy ez nem fog működni. Túl nagy a távolság, túl sok a gond, legyen vége, jobb lesz így mindkettejüknek. Közben pedig megszakadt a szíve. Minden egyes kimondott szó egy újabb darabkát szakított le belőle. Ő mégsem mutatta. Erős maradt.
Fél év telt el és betartotta az ígéretét. Most ugyanott áll, mint akkor. Kezében a papírdarab, melyet nap mint nap szorongatott, mégsem olvasta el eddig soha. Erőt vett magán, kihajtogatta és nekikezdett. „Nem is tudom, mit írjak hirtelen. Félek, hogy leskelődsz, mert itt vagy mellettem. Én nem tudok olyan jól bánni a szavakkal, mint te, ezért csak azt írom, amit érzek. Tudom, hogy te vagy az igazi! Tudom, hogy együtt bármit képesek vagyunk legyőzni. Mindig kitartok majd melletted, sodorjon elénk bármit is a sors. Te vagy az első, akiben igazán bízhatok. Te vagy az, aki sosem okozna nekem fájdalmat, és aki mindig hűen Szeretni fog. Köszönöm a csodálatos ajándékot és azt is, hogy mellettem voltál, vagy és leszel. Igyekezni fogok, hogy legalább annyira boldoggá tegyelek, mint amennyire te azzá teszel engem. Amikor pedig elolvasod, itt leszek melletted és jókat nevetünk majd a régi emlékeken. Addig is tudd: Tiszta szívből Szeretlek. Utóirat: Ha pedig ki mersz nevetni, mert csúnyán írtam, akkor belelöklek a vízbe. Ezt veheted fenyegetésnek.” Egy könnycsepp hullott a papírra, majd még egy és még egy, míg végül az utolsó pár sor át nem ázott teljesen. „Bármi is történjék vigyázni fogok rád…” – a fiú remegő ajkakkal ennyit tudott csak mondani mielőtt megfordult és eltűnt a félhomályban. A nap pár perc múlva végleg alábukott, a hullámok pedig egy gyűrött, szakadt papírdarabot dobáltak ide-oda a víz felszínén.

Valahol nem is olyan messze a lány is olvasni kezdett. Alig tudta rávenni magát, hisz értelmetlen volt az egész. Nem kellett neki, otthagyta. Nem is szerette tán soha. Szét kellett volna tépni a papírt és mindent elfelejteni. De ő képtelen volt rá. Nem tudott felejteni. Fél év telt el, azóta, hogy legutóbb találkoztak, de nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Mindig vele álmodott. Sosem tudta megérteni az indokot. Sosem volt képes megbocsátani neki, amiért néhány egyszerű mondattal lerombolta mindazt a boldogságot, ami olyan rendíthetetlennek tűnt és amit a hónapok alatt közösen felépítettek. Így hát haraggal, csalódottsággal és félelemmel a szívében, de nekikezdett az első sornak: „Tudom, hogy talán sosem fogsz tudni megbocsátani nekem, de nem is kérem. Amikor ezt a levelet írom, már tudom, mit fogok tenni és tudom, hogy ez az utolsó alkalmam arra, hogy átölelhesselek. Soha, egy percre se hidd azt, hogy nem szerettelek. Te voltál nekem az igazi az első pillanattól kezdve, és örökre az is maradsz. Talán nem leszek ott melletted, de mindig veled leszek. Neked adtam a szívem, emlékszel? Ha a kis dobozra pillantasz, mindig gondolj erre. Nem számít hol vagyok, mert mindig vigyázni fogok rád. El kell, hogy engedj, mert még előtted az élet. Csodálatos ember vagy és csodálatos dolgok várnak rád. Hidd el, tudom. Emlékszel itt a parton mit mondtál nekem? Akkor, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nem áltathatom magam. Nem én leszek az az ember, aki életed végéig melletted marad. Nem kérhetem, hogy szenvedj és lásd, ahogy én is szenvedek. Van olyan betegség, amire még a Szerelem sem orvosság. De azt akarom, hogy tudd, Te tettél a leges legboldogabbá ezen a világon és mikor eljön az idő, nem leszek majd szomorú. Kérlek Te se légy az. Sosem felejtelek el és semmit sem bánok. Ha rám gondolsz ne a fájdalom legyen az, ami rögtön eszedbe jut, hanem a boldog pillanatok, amiket együtt átéltünk. Örökre bennem él a kép, amikor a Duna parton átöleltelek, Te szerettél, én szerettelek és minden olyan gondtalanul végtelennek látszott. Rendíthetetlenek voltunk. Maradj mindig az. Utóirat: Nem számít a hely, a lét, a tér és az idő. Mert van, amit semmi sem szakíthat szét. Mindig Szeretni foglak.”

Egy könnycsepp hullott a papírra, majd még egy és még egy…