Álmatlan - Meséim, gondolataim, történeteim Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy van már egy kis rálátásom a klubok, bulik, diszkózás világára, azonban amiket alább leírok, azok kivételesen nem a diszkós pult mögötti eseményekről szólnak.

Gondolom mindenki volt már életében legalább egyszer valamilyen nagyobb buliban, esetleg ismertebb szórakozóhelyen. Valószínűleg mindenkinek van tapasztalata, véleménye a dologról. Én most mégis megpróbálom megfogalmazni néhány pontban, hogy mik azok az elengedhetetlen dolgok, amik nélkül nem buli egy buli.

Kéretik nem komolyan venni, poén, kifigurázás.

1. Természetesen kellenek csajok, nők, lányok, nőnemű egyedek

Hogyan tudhatod meg, hogy hol vannak a klub legjobb/jó/kicsit is csinos és kívánatos egyedei? Pipiskedj kicsit, ha alacsony termetű vagy akkor rácsesztél, de esetleg opcionálisan felülhetsz barátod nyakába, csak ezek után nem biztos, hogy sikered lesz a nőknél. Ha valamelyik megoldást sikeresen alkalmaztad, akkor nézz körül jó alaposan. Keress egy nagy csapat, idétlenül táncoló, bevágódni próbáló, lehetőleg izompólóban feszítő srácot, ezen egyedek nagy valószínűséggel kört formáznak a táncparketten, a kör közepén pedig ott lesznek azok a bizonyos jó nők, akiket keresel. Több ilyen képződmény is előfordulhat, némely esetben megtörhet a kör formája.

2. Hogyan csajozz be?

Állj be egy körbe! Ha nem rendelkezel görög isteneket megszégyenítő testi adottságokkal, ha nem mesterfodrász lőtte be a hajad és nem tetőtől talpig márkás cuccban vagy (a pólóra elengedhetetlen, hogy rá legyen írva legalább egyszer hogy D&G, Philip Russel esetleg Diesel) akkor sajnos hátrányból indulsz. De pánikra semmi ok! Természetesen még mindig van esélyed, mondjuk ha a tánctudásod még Travoltát is megszégyeníti. Ebben az esetben nincs más hátra, mint jól körbenézni (nehogy másnapra a youtube-on találd magad több 100 ezres nézettséggel), aztán mehet is a menet, rázd, forgasd, mozgasd, pörgesd. Persze ne okozz maradandó sérülést a kalimpálásoddal a megszerezni kívánt női egyedben, mert akkor a hátrányod jóval nagyobb lesz, mint eddig. Ha a tánctudásod szegényes, akkor állj be a fal mellé vagy ülj le a bárpult elé, de mindenképpen legyen a kezedben egy sör legalább, még ha nem is iszol alkoholt! Ha úgy érzed tiéd a csaj, akkor ne habozz, lépj oda hozzá és tudasd vele szándékaid (nem, ne használd a "kijössz velem a wc-be?" és a "kő kóla", a "bejössz!" és a "szia, te is itt bulizol?" szövegeket). Ha szerencséd van, akkor egy mosoly és egy jó este lesz a jutalmad, ha nem, akkor egy monokli a szemed alá, ugyanis épp megérkezett az italokkal a csaj 'két ajtós szekrény' barátja.

3. Pasik.

Általában csoportokban járnak, fehér izompóló elengedhetetlen, még a tél közepén is. "Ha már gyúrok láccon is vazze" jeligével. Rögtön kiszúrják a csinos női egyedeket és addig el nem mozdulnak mellőlük, míg meg nem kapják amit akarnak. A csajok arrébb mennek? Ők mennek utánuk. Nem tudnak táncolni? Sebaj, hangosan üvöltik a zene szövegét és kezeiket a magasba lendítve próbálják felvenni a ritmus ütemét (legtöbbször sikertelenül). Elengedhetetlen, hogy a tánctérre is valami alkoholos itallal a kezükben lépjenek be, lehetőleg pohárban, amit természetesen az első méteren elejtenek, majd mintha mi sem történt volna mennek tovább. Szilánkokban táncolni? Sörszagban bulizni? Ez a feeling tesóóó! Van egy bizonyos agressivus humanicus alfaj, akinek már a tekintetén is látszik, hogy ma itt ő a Jani, még ha Pistikének is hívják! Ne húzz ujjat vele, mert gyorsabban beléd köt, mint a Palmatex. A táncmodoruk kimerül annyiban, hogy a kezükkel minél erőteljesebben és minél nagyobb ívben próbálnak kalimpálni, hogy jól oldalba/fejbe/hasba könyököljék a mellettük állót, mert "Mi az hogy nem adtok helyet nekem vazze?" Amint kiszemelnek egy jó csajt agresszívan indulnak el felé, szemük felizzik és tudják, hogy ők már nem egyedül mennek haza. A lány felé tartva természetesen mindenkit fellöknek, ha el is esik vagy magával ránt valakit közben, akkor az bónusz pontnak számít. Ha ne adj isten a fellökött egyén felkel és kiakadva megpróbál rájönni, hogy mi történt, akkor az agressivus humanicus rögtön támad, kezét a magasba emeli, erei kidüllednek és megy előre, mint egy felbőszített vadkan, miközben a következőt skandálja: "kicsinállak bazzeeeg!!!". Mit tegyél ilyenkor? Ess kétségbe.

4. A tánc.

Azt mondják, hogy a tánc, a zene, a buli miatt mennek az emberek diszkóba/klubokba. Manapság ez már egyre kevésbé igaz, de azért még mindig akad olyan réteg, aki tényleg azért ugrik be egy szombat este, mert szeretne egy jót rázni a legújabb slágerekre. Ha te is ilyen vagy, akkor biztosan találkoztál már a következő dolgokkal.

- Tök mindegy hol állsz a tánctéren, nem telik bele egy perc, de rövidesen legalább egy jó fejjel magasabb fickó fog beállni eléd és az istenért sem akar elmozdulni onnan.
- Közismert tény, hogy ha megszorzod az eltelt percek számát a lábaid számával és a benn levők lábainak számának gyökével, akkor megkapod azt a számot, ahányszor a lábadra lép valaki az ott tartózkodásod alatt.
- Ha valaki piával a kezében indul el feléd, akkor abból mindig kerül rád is. Ha pohárban van az a bizonyos ital, akkor jó esélyed van rá, hogy az egész rajtad landol.
- Ha egy nagy slágert tesz be a Dj, akkor a refrént meghallva mindenki őrült éneklésbe és tombolásba kezd (persze a szöveget senki se tudja, de legalább tátogj, hogy ne maradj ki te sem). Ilyenkor jobb ha menekülsz, mert a sok Janika előszeretettel öleli át egymást és kezd el ugrálni pont melletted (szintén alapszabály, MINDIG melletted), az ital hatása miatt pedig koordinációs képességeik jelentősen romlanak. Végeredmény: Ha szerencséd van csak egy, ha nem, akkor az összes srác rád esik.
- Ha nem tudsz, NE erőltesd, de NE is állj a tánctér közepén, mint aki karót nyelt, mert kib*szott idegesítő, hogy tele van az egész útakadályokkal. Ha ilyenre vágyom, akkor az autóba ülök és nekivágok a magyar utaknak.

5. A diszkóba járó egyének.

- A fentebb említett agressivus humanicus faj, ők csoportosan vetik be magukat az éjszakai életbe
- A szingli nők, lehetőleg minél kevesebbet takaró cuccban, barátnőikkel, a tánctéren összesimulva, a pasikat megőrjítve, néha néha egy-egy csókot elejtve gerjesztik a népet.
- A visszafogott nők. Sosem akarnak a középpontba kerülni, lehetőleg a fal mellett állnak vagy valami csöndes helyen magányosan táncolnak, várva arra, hogy valaki hozzájuk is odalép. Kihaló félben lévő faj.
- Az average guy-ok, azaz az átlagos pasik. Nem nyomulnak minden nőre, akin csecskidobós melltartó van és nem ordítanak a tánctér közepén, ha meghallják az Inna - Hot-ot. Általában szolidan táncolnak, próbálnak odafigyelni, hogy ne tapossanak agyon senkit, ha pedig véletlenül akad egy olyan lány, akire nem nyomulnak éppen 15-en (ilyen csak szökőévente egyszer fordul elő), akkor megpróbálkoznak alkotni valamit. Sajnos ők vannak a legkevesebben.
- A zászlós, műhajas, kifestett, beöltözött furcsa emberi (?) egyedek, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy se halloween, se jelmezbál nincs, de mégis minden bulin úgy néznek ki, mint Marilyn Manson.
- A retro korosztály, azaz a 40-es, 50-es réteg, s bár tisztelendő, hogy fiatalosak akarnak maradni, de elég viccesen mutatnak a tizen, huszonpár évesek közt. A 'hozd el anyádat is' bulik pedig igencsak ritkák, de őket ez mégsem akadályozza meg abban, hogy a tánctér közepén ropják. Itt is igaz a mondás, hogy vén kecske is megnyalná a... sót, a fiatal tinikre előszeretettel kattan rá egy-egy öreg harcos.

6. Partyfotók.

Mindig, ismétlem MINDIG kell legalább egy kép rólad a buli közben, lehetőleg a haverjaiddal ölelkezve, grimaszolva, vagy egymásra mutatva, mert az bizony nagyon trendi. Ha pia van a kezetekben az szintén bónusz pont. Ha vannak mellettetek nők (még ha nem is ismeritek őket, csak épp belógnak a képbe) azért szintén bónusz pont jár.

Az írás közben ezt hallgattam: [link]

Ősz

Ő meg én sosem voltunk jóban. Régre nyúlik vissza ez a dolog, nem is tudom már hol kezdődött. Mára már viszont teljesen belém égett, hogy az ősz számomra mindig csak rosszat hozhat. Elmúlást, fájdalmat, magányt. Pedig az eszem tudja, hogy kár ezért az évszakot okolni, ő nem tehet semmiről. Ráadásul pont én vagyok az, aki mindig bőszen hangoztatja, hogy mindenben meg kell tudni látni a szépet. Az őszben is. Ilyenkor viszont mégsem megy olyan könnyedén, mint szeretném.

Ha visszatekintek az utóbbi 4-5 évemre mindig ugyanazt látom. Amint véget ér a nyár és elkezdődik az ősz, az életem egy szép és fontos szakasza is tovatűnik vele. Tegnap döbbentem rá erre, ahogy hallgattam az esőcseppek kopogását a tetőn álomra várva. Így volt ez idén is, azelőtt is meg azelőtt is. Nem csoda hát, hogyha ezentúl fenntartásokkal tudok csak tekinteni erre az évszakra. Persze biztos lesz majd másképp is. Egyszer megtörik tán az "átok".
Az ilyen borongós, merengős napokon mégis kicsit magamba nézek és néha megijedek attól a változástól, ami végbemegy bennem és a körülöttem levő világban. Úgy érzem ahogy telnek az évek lassan, de biztosan elveszítek magamból valamit, amit nagyon szerettem és amiért talán mások is szerettek. Nem tudom még, hogy a múló évek vagy a leküzdendő akadályok miatt történik-e mindez. Talán a felnőttkor átka. Nem tudom. Amikor még gyerek voltam megfogadtam, hogy sosem növök fel teljesen. Már akkor is láttam, hogy a felnőttek világa milyen bonyolult, nehéz és küzdelmes. Én úgy döntöttem, hogy a lelkemben belül valahol mindig gyerek maradok és sosem fogom hagyni, hogy kikezdjen a világ. De mára már nem tudom. Más lettem. Néha már én sem tudom igazán milyen vagyok. Azt tudom milyen voltam. Azt is, hogy milyen szeretnék lenni. De hogy most milyen is vagyok azt nem látom igazán. Mostanra kiütéssel győzött az eszem a szívem felett és már-már csalónak és hazugnak érzem magam emiatt. Én, aki mindig azt hangoztatta, hogy hallgass a szívedre, én, akit sosem érdekelt, ha a világ is van ellene, akinek nem számított, hogy értelmetlen és felesleges harc az egész. Ma már ez nem így van. Meghallgatom mit súg ugyan, de legtöbbször csak legyintek egyet és megyek tovább. Képtelen vagyok úgy küzdeni, mint régen és ez nagyon hiányzik. Akkor is tudtam, hogy felesleges, mégis megpróbáltam, mert elég volt az a pár pillanatnyi öröm és boldogság, amit közben elérhettem vele. Ma már nem elég. Lehet így a jobb, megvédem magam a csalódásokból érkező fájdalmaktól, mégis úgy érzem, hogy ez nem én vagyok. Olyan dolgokat teszek és mondok, amik nem illenek hozzám. A gond az, hogy a legtöbb bennem kavargó gondolatot le sem tudom írni úgy, hogy az bármiféle értelmet nyerjen mások és magam számára. Furcsa dolgok ezek...

Ki gondolta volna, hogy egy esős reggel ennyi rég elfeledett érzést képes előhozni belőlem. Rájöttem, hogy sok dolog hiányzik még. Olyan dolgok, amiket már azt hittem leküzdöttem és elnyomtam. De nem. Még mindig ott vannak, ha mélyen is. Harcolni mégsem fogok értük. Pedig szeretnék, a szívem súgja. Szeretnék kimondani és megtenni dolgokat. Mégsem fog megtörténni soha. Az eszem győzött. És én nem tudom jól van-e ez így. Néha nagyokat dobban ott belül valami, majd elhalkul és megint csak a csönd. Az esőcseppek kopogása a tetőn, a leereszkedő köd és a csípős levegő a hajnali félhomályban. Csak ez az, ami biztos.

Nálatok van minden kincsem. Nálatok hagytam lelkem és szívem darabkáit. Azoknál, akiket szerettem. Vigyázzatok rá kérlek. Csak ezek miatt emlékszem arra, hogy ki voltam régen.

Az életemben a családom az egyetlen biztos pont, amelyre mindig és mindenkor számíthattam, akik sosem hagytak egyedül és akik mellett bármikor menedéket találtam. Sokan és sokszor hagytak már el, sok embert veszítettem el vagy így vagy úgy, de a családom volt az egyetlen sziklaszilárd pont, ami időtlenül állandónak és rendíthetetlennek tűnt. El sem tudnám mondani mekkora hálával tartozom nekik ezért és talán viszonozni sem fogom tudni soha. S bár néha az érzéseim kimutatásával is gondban vagyok, de remélem tudják mennyire szeretem őket. Édesanyám, édesapám, nővérem és nagyszüleimet. Nem is tudom mi lenne velem nélkülük.

A minap régi fényképeket nézegettem és rábukkantam néhány 2006-ban készült fotóra. Rögtön tudtam mit ünnepeltünk és eszembe juttatta az akkori érzéseimet. Szinte visszarepültem az időben és újra átéltem azokat a boldog perceket. Ez lesz a következő történet a virtuális emléktáramban.

2006 októbere. Sürgött-forgott a ház, minden szobában készülődött valaki, csapódó ajtók és léptek zaja, csörgés, mozgás, hangos nevetés az alsó szinten. Nem véletlen, hiszen fontos és különleges nap volt. Nagyszüleim hatvanadik házassági évfordulója. Még belegondolni is sok. Hatvan év. Mai fejjel már olyan elérhetetlennek és lehetetlennek tűnik. Ismerve őket pedig még irreálisabbnak hat, tudván azt a tényt, hogy az addigi életem során még sosem hallottam őket veszekedni, sem vitatkozni. Mindig boldogok voltak. Mindig szeretetben éltek. Most pedig a hatvan közös év elteltével elérkezett az ünneplés ideje! Hivatalos volt hozzájuk az egész család egy közös ebédre, ezért hát a nagy készülődés. Szüleim gyorsan végeztek, így hát előre mentek hogy segítsenek az előkészületekben. Csak mi fiatalok maradtunk a lakásban. Teo, Anita, Csabi és én. A két pár. Amíg Anita a haját szárítgatta (és Csabi sürgetését hallgatta) én elfoglaltam a fürdőszobát. Nagyon ki akartam csípni magam, hisz fontos alkalomról volt szó, na meg ott volt a szerelmem is, akinek bizony nem árt imponálni. Egy jó órát töltöttem benn, énekelgetve a rádióból szóló muzsikákat, míg végül kezdett kialakulni az összkép. Még ébredéskor megbeszéltük párommal, hogy nem fogjuk látni egymást, csak mikor mind a ketten elkészültünk, szóval nagyon izgatott (és boldog) voltam mikor felkiáltottam az emeletre, hogy indulásra kész vagyok, lenn találkozunk. Sose felejtem el a pillanatot, ahogy megpillantottam őt a lépcsőfordulóban. Mintha valami angyal vagy hercegnő lépett volna ki egy meséből, annyira szép volt. A szívem szó szerint majd kiugrott a mellkasomból. Kocsiba ültünk és néhány perc múlva már meg is érkeztünk a falu végi kis utcába. A család autóitól szinte el sem lehetett férni, de én örültem ennek. Szerettem, ha együtt van mindenki.

Kézen fogva beléptünk a fa kapun és rögtön harsány nevetés ütötte meg a fülünket. Mosolyt is csalt az arcunkra. Már csak pár lépés kellett, hogy meglássuk a hosszú asztalt és a sok-sok embert, aki mind egy okból gyűlt most össze ide. Gyermekek, unokák, kicsik, nagyok, távolról, messziről, mindannyian csak kettejükért. Emlékszem ültem középen a padon, néztem őket, ahogy mesélnek, ahogy nevetnek, ahogy mosolyognak és szeretnek. Mindenki annyira vidám és boldog volt. Meg sem tudtam szólalni csak figyeltem az arcokat, a tekinteteket, a szemükön át a lelküket. Láttam, ahogy ők ketten egymásra néznek és hogy még hatvan év után is van valami a tekintetükben, amit soha senki máséban nem láttam ezelőtt. Fogják egymás kezét és mosolyognak. Könnyes lesz a szemük mikor megpillantják a tortát, rajta a hatvanas számmal, de a boldogság könnyei ezek. Hisz akik most az asztalnál ülnek nem lehetnének itt nélkülük. Hatvan év alatt felépítettek valamit, ami többet ér MINDENNÉL ezen a világon. És ahogy végignéznek a vidám tömegen talán pont azt érzik, amit én: Hogy ez a pillanat tökéletes, csodálatos és igazi. Most nincsenek ellentétek, se gondok, se problémák. Ez egy igazi család, amit ők ketten hoztak létre. Végigcikáz rajtam egy érzés, elmosolyodom. A páromra nézek, megszorítom a kezét és rámosolygok. Életemben talán először úgy érzem minden tökéletes. Boldog vagyok. Elkezdődnek a beszédek, a köszöntők és először észre sem veszem, ahogy egy kis könnycsepp csordul ki a szememből. Majd még egy és még egy. El akarom rejteni, de nem tudom, már nem én irányítom. Valami megindult bennem, ahogy ezeket az embereket nézem, ahogy ezeket a mondatokat hallgatom. Eszembe jut, hogy én is így akarok élni, arra gondolok mennyire tisztelem és becsülöm őket, majd ráébredek, hogy számomra nincs náluk tökéletesebb példakép.

Csodálatos nap volt. A fényképeket nézve hosszú idő után ismét kicsordul a könnyem. Pont, mint akkor. Visszazuhanok a jelenbe és a mosoly szép lassan eltűnik az arcomról. Mi lett velünk? Mi történt? 2007 áprilisa. Meghalt az én tatukám és magával vitt valamit, amit nem pótolhat már senki. Széthullott a család, kiürült a ház. Akkor októberben voltunk úgy igazán együtt utoljára. A legtöbbjüket nem is láttam azóta. Nem gyűlünk már össze ünnepekkor és nem sürög-forog a ház, ha indulni kell. Négyen lakunk itt, szüleim, nagymamám és én. Legtöbbször csönd van. Mamám már nem nevet, magányosan telnek a napjai, azon a napon megszakadt benne valami. Nővérem elköltözött, Csabi már nem a család része. Én is magányos vagyok, a csodaszép lány, akit egykor szerettem, már nem az enyém. A ház, amibe két család is vígan elférne már nem zajos és nem tölti be nevetés a folyosókat. Pont mint nagyszüleim háza. Elhagyatottan áll a kis utca végén, az idő lassan elemészti és egy élet munkája porlik el lassan. Rossz ezt látnom, nagyon rossz. Hiányzik, hogy újra együtt lehessünk, hiányzik, hogy mindenki elmesélje mi történt vele. Hiányzik a közös nevetés, a kisgyerekek zsivaja. Nem tudom hol rontottuk el, nem tudom mi történt. Nem volt sem vita, sem ellenkezés, mégis megváltozott valami. Talán ők ketten voltak azok, akik összetartották ezt a családot. Azt mondják a változás jó dolog és nem kell félni tőle, én igazán mégsem szeretem. A jó dolgoknak miért kell változniuk, miért nem maradhatnak ugyanazok? Annyi minden hiányzik, annyi mindent szeretnék újra átélni. Megrémiszt a felismerés, hogy talán sose lesz már alkalmam rá. Hiányzik az az ember, aki a példaképem volt és akitől annyi mindent tanultam. Ha egyszer lesz saját családom úgy akarom élni az életem, ahogy ő tette. Úgy akarok élni, hogy büszke legyen rám. Ha egyszer...

Tisztelgés az előtt, aki oly sokat adott, tanított és aki talán többet épített fel, mint amit emberileg lehetséges.

Részlet a blogomból:

Húsvét hétfő van, de a locsolkodás és az ünnep elmaradt. Üresen ülök most a monitor előtt, próbálva felfogni ami történt. Még nem megy igazán. Maga a gondolat is idegen...
Délelőtt kaptam a hírt: Meghalt az én tatukám. Egy hónappal ezelőtt még minden tökéletes volt. Életerősen és vidáman tette a dolgát, az összes erejével azon igyekezett, hogy nekünk könnyebb és jobb legyen. Öregesen, de soha meg nem állva sürgött forgott és kimeríthetetlen elszántsággal küzdötte le az idős kor és az élet akadályait. Aki látta azt hihette volna, hogy nem is fogott rajta az idő, mert még most is képes volt olyan dolgokra, amikre csak nagyon kevesek képesek. Valójában nem is volt ő öreg. A lelke mélyén mindig fiatal maradt. Csak a testén hagyott nyomot az idő, a lelkén és a szívén soha.
Eszembe jut, ahogy kis srác koromban tanított halászni és megmutatta a halfogás minden kis apró fortélyát. Felnéztem rá, csodáltam a tapasztaltságát és mindazt, amit elért az életben. Igen...ő az egyik példaképem. Hatvan éves házasság, hat unoka, hat dédunoka. Előttem van az újság, amelynek címlapján ölelik egymást a hatvanadik házassági évfordulójukon. Nagyon büszke volt rájuk az egész család. Akkor voltunk így utoljára együtt. Emlékszem, hogy amint ebéd után megszólalt a nekik kért nóta átölelték egymást, a szülők, a gyerekek, és csöndben könnyezett mindenki. Éreztem, hogy ez egy fontos pillanat. Tudtam, hogy hamarosan véget ér. De mégis...bíztam, hogy talán történik majd valami csoda. De sajnos egyszer mindenki útja a végéhez ér. Ő büszkén nézhetett vissza. A mai világban már csak elvétve találni a kettejük történetéhez hasonlót. Csodálatos szerelem, csodálatos élet, ragaszkodás a halálig és kitartás a végsőkig. Mert ő küzdött, akkor is küzdött, amikor már belül érezte, hogy nincs remény. Egy hónap alatt teljesen legyengült és képtelen volt lábra állni. Naponta látogattuk a kórházban és ő mindig mondta, hogy nem szabad feladni. Hihetetlen fájdalmai lehettek, de ő csak rám nézett és mosolygott. Végül ma hajnalban három órakor csendben elaludt. Vele együtt a lelkem egy újabb kis darabja tűnt el örökre. Tudom, hogy ez az élet rendje, tudom, hogy egyszer én is meghalok, mégis hihetetlenül nagy bennem az üresség. Csak remélni tudom, hogy ő már egy sokkal szebb és jobb helyen van. Remélem tudja mennyire szerettem még akkor is, hogyha az utóbbi időben kevesebbet tudtam törődni vele. Remélem megbocsát, amiért oly sokszor önző voltam és nem hallgattam rá.
Sok időbe fog telni, míg elfogadom, hogy nem vár majd rám kinn a székén ücsörögve. Sok idő lesz, amíg el tudom fogadni, hogy nem hallom többet a nevetését és csak remélni tudom, hogy az én egyetlen mamám képes lesz elviselni ezt az őrült nagy hiányt. Nem hallottam még embert úgy sírni, ahogy ő tette. Abban a sírásban benne volt minden. A megszakadó szív sikolya. Megérezte, tudta...
Előttem az újság és látom, ahogy szorítják egymás kezét. Bennem örökké ez a kép fog élni. Sose felejtelek el tatus...

Végezetül álljon itt az újságcikk, amely róluk szól: [link]