Álmatlan - Meséim, gondolataim, történeteim Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

A tökéletes hang

Mindig úgy gondoltam, hogy minden emberben él egy egyfajta vágy a tökéletes, lelkéig hatoló hang után. Nem hiszem, hogy létezik bárki is, aki nem szeretné a zenét. Persze mindegyik zene más, vannak stílusok, vannak teljesen eltérő előadók és együttesek, de nem is számít mit szeretsz, hiszen úgyis van valami, amit akár hányszor is hallgatsz mindig a lelked érinti. Mindannyian ezeket a zenéket keressük. Van aki tudatosan, van aki tudat alatt. Néha csak meghallasz véletlen a rádióban egy dalt és azon kapod magad, hogy egész nap képtelen vagy kiverni a fejedből és végig csak ugyanazt dúdolgatod. A zene amit hallgatunk ad egy képet rólunk. Ahogy az életben a másik feled keresed úgy a zenében is önmagad próbálod megtalálni.
Nálam a tökéletes hang mindig leírhatatlan. Csak meghallom, elég pár másodperc és máris tudom, hogy ezt a dalt nem csak hallgatom...azaz nem csak a fülemmel hallgatom, hanem sokkal inkább a lelkemmel. Szól hozzám és sugall valamit, gondolatokat indít el bennem és olykor megmutatja a helyes irányt. Segít emlékezni, ugyanakkor azt is elmondja, hogy ne ragadjak le a múltban és figyeljek a jövőre is. Sok sok ilyen hang volt már és ahányszor egy újat fedezek fel, mindig örül a szívem. Egy csodálatos, érzelmekkel teli, mindent elmondó női hang...talán életem egyik legnagyobb gyengepontja. Képes lennék csak egy hang alapján szerelmes lenni, hisz ez nekem mindent elárul.

Amikor minden borús

Néha úgy elmenekülnék valami nyugodt helyre. Valahova, ahol megszűnik minden zaj, ahol a fejemben kavargó gondok és gondolatok lecsendesülnek. Egy helyre, ahol megszűnik a nyüzsgés, az örökös rohanás és a mindennapok állandó lényegtelensége. Szeretnék lebegni a végtelen fehérségben, szeretném ha átjárna a nyugodtság és ki tudnám üríteni a gondolataimat, hogy ne érezzek semmit. Semmi mást csak a csöndet.
Vannak napok amikor semmi sem jó. Vannak napok, amikor nem szeretem a világot. Néha mikor már elegem van mindabból a rosszból amit látok legszívesebben megnyomnám a nagy piros gombot, hogy vége legyen ennek az egésznek. Olyanok vagyunk mint egy megvadult elefántcsorda. Csak törtetünk előre és nem számít ki akad az utunkba, mi csak megyünk tovább és átgázolunk mindenen. Átgázolunk a lelkeken, átgázolunk az életeken. Nem hiszem, hogy csak én látom, bár olykor félek, hogy nincs aki értené... "Ha a sötétet figyeled nem is veszed majd észre a fényt." Mert vannak még napok, amikor egy kis időre minden jó. Vannak még napok, amikor szerethető a világ. Valamiért mégis egyre kevesebbet látom a fényt. Megtanultam a sötétben is élni, de ez úgy érzem szép lassan megfolyt. A növények is képesek átvészelni pár napig fény nélkül, de szép lassan elszáll belőlük is az élet. Nem tudom mit tehetnék. Egy porszemnél is kisebb lényegtelen szövetkupac vagyok a világ emberi ésszel felfoghatatlan nagyságában. Hogyan is hozhatnék én fényt a sötétedő égboltra... Az én életem semmi. Egyszer majd elmúlok és senki sem fog emlékezni rám. Egy ideig talán, aztán majd minden ködbevész. "Mindennek, aminek kezdete van annak vége is." Sokáig dacoltam ezzel a gondolattal. Sokáig azt mondtam, hogy nem érhet csak úgy véget minden, ami jó. Mostmár egyre inkább kezdem belátni, hogy talán tévedtem... Meghalunk és talán nem jön utána semmi, csak az emberi elme kapaszkodik a túlvilág gondolatába, mert felfogni képtelen, hogy mi az, hogy nincs. Éppen ezért nem kéne félnem, hisz mindennek a vége ugyanaz. Minden út egy irányba visz.
Miért kavarognak ily sötéten a gondolataim? Mert vannak napok, amikor könnyezik a lelkem a fájdalomtól, ami körülvesz minket embereket. Nem csak nekem fáj. Fáj neked, neki, nekik és valahol mindenkinek. Én pedig látom, érzem és bármennyire is akarom képtelen vagyok nem figyelni rá. Azt mondod szeretsz és azt hiszed ez a szó feljogosít arra, hogy mindent megbocsássak. Gúnyolódsz másokon, miközben a saját lelked az, ami igazán rút. Nem értelek titeket emberek. S nem értem magamat sem. Közületek való vagyok mégsem tartozok közétek. Bár veletek és miattatok halok majd meg. A nagy szavak itt már mit sem érnek. Léted utolsó óráján úgyis magadnak kell szembenézni mindazzal, amit ebben a szempillantás alatt végetérő életnek nevezett kis játékban elkövettél. És akkor majd meglátod. Akkor majd megérted. Rádöbbensz, hogy amit mondok nem csak szavak és mondatok értelmetlen kavalkádja, hanem mindaz, amit oly régóta hiába kerestél. De akkor már késő lesz. Ashes to ashes and dust will be dust...

A boldogságról

Olvasgatásaim és mások élettörténetének megismerése közben szinte mindenhol felrémlett a boldogság és a boldognak lenni fogalma. Persze ebben nincs is semmi különös, hisz mindenki ezt szeretné, természetesen én is. A különbség csak annyi, hogy ahány ember annyi fajta boldogság. Minden egyes lélek mástól kap szárnyra. A blogomban is sokszor szerepel ez a fogalom és úgy érzem igényel egy kis kiegészítést.

Ki vagyok én?

Három dolog van, ami meghatározza egy ember személyiségét:

1, Akinek ismerik
2, Aki valójában
3, Aki lenni akar

Ez a három dolog nagyon ritkán fedi egymást. Szerencsés esetben az első kettő igen és akkor az a valaki tényleg önmagát adja, nem játszik szerepeket, hanem a hétköznapi életben is ugyanaz mint máskor. Nem játssza meg magát, nem tart görbe tükröt maga elé, nem érzi úgy magát mintha álarcot viselne. Viszont lehet, hogy még így sem elégedett önmagával, hiszen a 3. pont nem valósult meg. Előfordulhat az is, hogy mind a három pont elüt, tehát az egyénnek van egy arca, amit mások látnak, van egy másik, amit szinte csak ő, vagy néhány kivételes személy ismerhet és van egy belső képe önmagáról, ahogy látni szeretné a későbbi énjét. Sajnos a legtöbb ember abba a csoportba tartozik, akinél ez a három dolog különböző. Az ideális eset az lenne, ha nem lenne kontraszt, hanem a felsorolás mindegyik pontja megegyezne... Na ilyen szinte csak a mesékben van. Vagy ha mégsem, akkor tegye fel a kezét az, aki elégedett önmagával és ezt mások előtt is kertelés vagy bárminemű változtatás nélkül is felvállalja. Szemeim nem sok képzeletbeli kezet látnak. Bátran bevallom, hogy én sem tartozom a megelégedettek csoportjába, bár aki rendszeresen olvassa a blogom az ezt nagyon jól tudhatja. Azt hiszem ez nem is baj, hiszen amíg valamivel nem vagy elégedett, még mindig ott az esély rá, hogy változtass rajta idővel.
Az ember életének talán az egyik legnehezebb lépése önmagának a megismerése. Halálunk utolsó pillanatáig képesek vagyunk tanulni valamit önmagunkról, napról napra felfedezünk magunkban valamit, ami eddig ismeretlen volt. Ez olykor ijesztő, máskor pedig nagyon szép dolog. Sok híres és hírhedt író fogalmazta már ezt meg előttem is, és mindannyian úgy vélték, hogy nem az számít mennyi hibát vétünk életünk során, hanem csakis az, hogy útközben ne felejtsük el észrevenni, hogy ezek a hibák mire tanítanak meg bennünket és személyiségünk mely rejtett részeit fedik fel előttünk.
Én most azt szeretném elérni, hogy az életemben a fentebb említett első két pont megegyezzen, de úgy érzem már elkezdték fedni egymást és ez valahol örömmel tölt el, még ha ez csak egy nagyon kicsi belső boldogság is. A harmadik pont egy későbbi állomás, úgy érzem arra még várnom kell egy kicsit. Bár a türelem nem épp az erősségem itt most mégsem tehetek semmit. Azaz valami mégis: Próbálom a lehető legjobban élvezni az életet és azt, amim jelenleg van  Van akinek ez is sok, van akinek kevés. Néha így érzem néha úgy. Mindig az hiányzik, ami nincs és mindig értéktelenebb az, amid van, addig a pontig míg el nem veszíted.
Nem is írok mást a végére, csak egy idézetet:

Éld úgy a jelened, hogy tudd az lesz majd a múltad, ami meghatározza a jövődet!

A cél a küzdés maga

Furcsának tűnhet, de csak akkor tudtam igazán szívből és őszintén írni, ha megszakadt a lelkem, ha fájdalom ért, ha szomorú voltam vagy ha a világ maga alá temetett és nem láttam még a kiutat. Aztán elgondolkoztam ás rájöttem, hogy ezzel nem is vagyok teljesen egyedül. A legtöbb író, költő mind mind akkor alkotta a legnagyobb műveit, mikor a lelkük mélyéig hatolt a fájdalom. Mikor megszakadt a szívük. Mikor elhagyták őket. Mikor összecsaptak a hullámok és eltemették az utolsó kapaszkodót is. Müller Péter is azt mondja: Írni csak akkor lehet őszintén és igazán, ha megszakadt a szíved és meglátod a nyers, tiszta valóságot. És ott már nincsenek tévhitek és álarcok. Így hát nem tudom most örüljek-e vagy sem, mert az én blogomban (életemben) sokkal több az őszinte és igaz írás, mint kellene. Túl sokszor szakadt már meg a szívem és kellett meglátnom az igazságot. De mégis... már jó ideje nem született új bejegyzés, s ez azt hiszem jót jelent. Nem ér annyi csalódás és fájdalom mint régen. (Vagy csak megtanultam kezelni?) Sőt mi több: Jól vagyok! Persze vannak hullámvölgyek, mint mindenkinél, de már nem visel meg úgy, ahogy régen tette. Olyan vagyok, mint a víz. Beledobsz egy követ, az hullámot kelt és egy rövid időre felborítja a felszín nyugodtságát. De ez nem tart sokáig, hisz a fodrok szép lassan újra lecsendesednek és hamarosan már nyoma sincs a hirtelen hullámoknak. Mégis a kő ott marad a víz alján. Már nem kelt hullámokat, de immáron örökké ott nyugszik. Ezek a kövek életem történései és a felszín alatt kitörölhetetlen emlékekké válnak.